Enyhén másnapos érkezés Tofo-ra, majd véletlen találkozás azokkal a holland bringásokkal, akikkel Nairobiban múlattam az időt első afrikai napjaimban. Búvárközpont látogatás, majd egy váratlan döntés után,fáradtan irány a fullmoon-party. Sörök, helyi tömény-happy hour, majd helyi tömény redbull hour, tánc, tánc... Ilyesmi. Szörnyűséges ébredés, séta a szimpatikusabb búvárközpontba egy megbeszélt találkára.

Szörnyű állapotom és a szakállam ellenére felfogadnak DMT-nek (Dive Master Trainee), ami azt jelenti így hirtelen, hogy három hónapig nekik dolgozom, merülök, és tanulok. Hamarosan állandó szállásom is kerekedik, kis szoba, összkomfort, még meleg zuhanyom is van. A munka szörnyű. Alapvetően sokat kell búvárkodni, néha napi háromszor is, és szafarikat vezetni, ahol az emberek (én is) cetcápákkal, mantarájákkal, delfinekkel úszhatnak, bálnákat követhetnek nyomon.

A hollandok maradnak vagy egy hétig, így jókat hülyülünk, sörözünk, 24-et nézünk. Kialakul a napirendem, reggel háromnegyed hétkor kezdek a munkában, pakolással, ami végre biztosítja a napi szükséges mozgást, súlyemelést. Ezután egy búvárkodás, majd egy szafari, majd még egy búvárkodás, közben pakolás, hajó-indítás, ücsörgés, olvasás, beszélgetés, mindez egy tökéletes óceánparton, tökéletes kilátással, pálmafákkal, majmokkal... Szörnyű ez a hely. Néhanapján az irodában kell töltenem egy kis időt, ami mindennél jobb, mivel az iroda (Office) egy közeli zátony, ahol eddig minden merülés alkalmával találkoztam cápákkal.

Munka után tusolás, majd irány a kis étterem, Black and White, ahol annyira olcsó a kaja, hogy valóban, a helyiek és a fehérek egyaránt ott esznek. Majd séta az óceánparton, olvasás, filmezés, vagy csak alvás. Sokszor csak alvás, mivel a búvárkodás rendesen lemeríti az embert.

Ja igen, mielőtt elkezdtem volna dolgozni, bevásároltam pólókat, megborotválkoztam, meg hasonlók. Mégsem dolgozhatok olyan külsővel, ahogy eddig utaztam... A hollandok végül hazamentek, a napirend nagyjából változatlan maradt. Reggeltől ötig az óceán, napsütés, pálmafák, homokos tengerpart, finom de egyszerű kaják...

Egy idő után sajnos a Black and White tulajt váltott, így 60 Ft-tal megemelték az ételek árát (egységesen...:)), és egyszersmind lerontották a minődégét is, de még így is ez a hely maradt a legjobb alternatívája a főzésnek. Időközben felfedeztem, hogy másfél órányi útra (busz+csónak) van egy kis dél-afrikai bolt, ahol mindenféle finomságokat lehet vásárolni, így az étteremnek már a home-made hamburgereimmel, kolbászos rántottával, makarónival, és currys tintahallal kell versenyeznie. Ja, és persze a kesudióval, amiből néha egy fél kilo képezi a vacsorámat, miközben valamilyen bugyuta filmet nézek a laptopon, vagy olvasok. Gyakorlatig végtelen regény áll rendelkezésemre a két szuper book-exchangenek hála... Mindent egybevetve szörnyűséges egy élet, szenvedek is rendesen.

Idővel megszereztem az Advanced Diver fokozatot, majd az Emergency First Response képesítést, s hamarosan meglesz a mentőbúvár is. Azaz közeledek az eredeti célomhoz, ahhoz, hogy Dive Master legyek, s ezzel lehetővé tegyem, hogy a hobbimmal, a búvárkodással pénzt is keressek, bárhol a világon.

Annyira rosszul kezdtem magam érezni, hogy megegyeztem a búvárközpont tulajaival, hogy miután október vége felé meglesz a Dive Master fokozatom, itt maradok a szezonra, azaz minimum január közepéig dolgozni. Azaz magamat is meglepve ezzel, egy pillanat alatt eldöntöttem az elkövetkező közel fél évem sorsát. Időközben megérkezett a teljes felszerelésem Dél-Afrikából, amit még nem tudom, hogy hogyan fogok továbbszállítani, de ezt a problémát azt hiszem majd csak akkor fogom megoldani, ha egyszer tényleg aktuálissá válik.

Itt tartottam kb. két héttel ezelőtt... Egy trópusi paradicsomban éltem, egy szuper munkahelyen dolgoztam, mindezt egész nap jó, de legalábbis jófej emberek társaságában. Olcsó, egyszerű élet, egyszerű kikapcsolódásokkal, nagy alvásokkal, olvasással töltött hosszú órákkal (az áramszünetekben gyertyafényben). Aktívabb éjszakáimra a közeli bár kiváló megoldást kínált (s a fullmoon party utáni szégyenem ellensúlyozta a levágott szakállam nyújtotta álca :)), néha élő zenével, néha csak egy nagy bulival, olcsó italokkal, finom pizzával, sok-sok emberrel.

Azaz minden tökéletes volt két héttel ezelőttig, amikoris felbukkant a nő... :)))))))))))))))))))))

A Dreheres-kocsival hamarosan megérkeztem a városkába, kis utcák, rendezett épületek, mosolygó helybéliek. Nem mondom, már-már meglepően vidám hangulatú volt minden, mintha nem is Afrikában lennék, s mindezt úgy, hogy sikerült mindennek 100%-ig afrikainak maradnia.

Perceken belül megtaláltam a kis utat az óceánpartra, s kis séta (aka izzasztó cipekedés) után a vicces nevű szállásomat is megtaláltam: Zombie Cucumbers. Szimpatikus kis bár, egy tíz személyes, csak egy tetővel fedett szabadtéri dormitory (azaz ahol egymás hegyén-hátán alszanak a hátizsákos utazók), meleg zuhany, és segítőkész, információgazdag személyzet. Még nem volt szabad ágyam, túl korán érkeztem ehhez, de máris útban voltam búvárkodni, miután kiderült, hogy csak ezért álltam meg Tofo előtt itt. Gyorsan készítettek nekem egy szendvicset, ittam egy gyors kávét, s már útban is voltam a közeli búvárközpontba. Az úti cél Bazaruto szigete, és a közelében fekvő két mérföldes zátony (egy kis szakasza) volt. Egy nemzeti park, kis szigetekből, és nagy zátonyokból.

Még csupán ébredezőben voltam, mikor elindult a csónak a két bazinagy motorral felszerelve... Dübörgő hang, száguldás a szigetek felé, majd a szigetek között, egy-két delfin, végtelen homokos tengerparok, kis idilli szigetek a távolban, egy holland pár, akikkel próbáltam beszélgetni, mikor a motorok hangjától ez sikerült. A férfi kimondottan vicces figura volt, kiderült, hogy korábban komoly üzletemberként utazgatott a világban, de felhagyott mindennel, s most hivatalos művészként él, viszonylagos szegénységben. Az üzletemberként összegyűjtött légítársaság-pontokból repült eddig nyaralni, de a mostani útja az utolsó.

Azokat, akik nem akartak búvárkodni, kiraktuk Bazaruto szigetén, hogy csináljanak, amit csak akarnak, mi pedig a felszereléseket magunkra aggatva a zátony felé vettük az irányt. Egy morcona, kőkemény francia lány volt a vezetőnk, aki komoly hangon kijavította az óvatlan turistát, aki Dive Masternek merte nevezni, hogy nem-nem, ő kéretik szépen Instructor... :) Hát legyen. A modorán kívül teljesen rendben volt, s minthogy a modora nem volt zavaró húsz méter mélyen, nem is volt semmi problémám vele. A merülés szuper volt, hatalmas teknősők mindenütt, az egyiküket éppen falatozás közben leptük meg, ahogy egy kisebb korall-hegyet ropogtatott végtelen türelemmel, s a leeső darabokat úgy fogta össze az uszonyával, mintha a kezei lettek volna. Vicces volt nagyon.

A két merülés között a teljes társaság leparkolt Bazaruto szigetén. Nem vagyok (vagy inkább nem voltam???) egy nagy strand-rajongó, de a kilátás, ami a szigetről nyílt, illetve magat a sziget, a hatalmas homokdűnéjével, a tökéletes, gyönyörű kék vízzel... Most is tisztán emlékszem, ahogy megérintett teljes erejével az érzés, hogy milyen iszonyatosan, marhára, baromira és ********** szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. S megtörtént, ami nem gyakran szokott megtörténni velem, elkezdtem kattogtatni a fényképezővel, hogy mindezt mindenkivel megoszthassam. Felcaplattam a homokdűne tetejére, hogy minél több minden férhessen bele egy képbe... A képeket alább találjátok: - mit gondoltok? Elmegy? :)

Egy órás pihenő, szendvics és víz után nekiindultunk a második
merülésnek. Kicsit felerősödött az áramlat, így nehezebb merülés volt,
de a majd két méteres ördögrája látványa a merülés végén kárpótolt
maximálisan a köztes küzdelmekért.

A merülés után irány vissza Zombi-szállásra a hollandokkal (kiderült, hogy ők is ott laknak - csak persze saját kis kunyhónan). Művész-úr sajnos kifogott rajtam, s amint visszaértünk a szállásra félhangosan felsóhajtott, hogy milyen jól fog esni egy sör, és leült a bárpulthoz. Ennyi elég volt, hogy a cuccomat magam mellé téve (még mindig nem foglaltam el a szállásom, a nagy táskám ott figyelt a földön a közelben) Manicat (amit a kedves sofőr is fogyasztott, és amiről tesztelés alapján elmondhatom mostmár, hogy alegfinomabb helyi - világos - sör).

Az első sört követte egy második, a másodikat pedig egy gyors, egy-két órás sör-kóstolás, ami alatt megkóstoltam (egy-egy üveggel) az összes beszerezhető helyi sört. Végül egészen beszédes lettem - előfordul egynéhány ital uitán - s beszédbe elegyedtem a pult mögött álló francia párral, akik a búvárközpontot, illetve a szállást is vezették. Hosszasan beszéltünk a búvárkodásról, a tervemről, miszerint Egyiptomban megcsinálom a Dive Master képzést, s végül feltették a provokatív kérdést:

-       Hogyha annyira érdekel Tofo, a cetcápáival, mantarájáival és bálnáival, akkor miért nem csinálom meg ott a Dive Mastert? Ráadásul biztosan meg lehet beszélni ott, hogy minimális, csak a szükséges összeget fizetem a képzésért, cserébe pár hónapig ott dolgozom, és ingyen merülök.

A kérdés betalált, a következő sör is megtalált, majd csak lepakoltam az ágyam mellé a táskám, s elkeveredtem egy étterembe a hollandokkal.

Másnap fejfájós ébredés, egy jó drága reggeli - másnaposan minden megér egy hatalmas zsíros reggeli - majd hosszas séta pénzt kivenni, összepakolás, készülődés. Tofo pár órányira volt Vilanculostól, s egészen eddig csak annyit terveztem, hogy merülök párat, úszok cetcápákkal és mantarájákkal, majd folytatom a "tervek" szerint az utamat.

De az előző éjszaka provokatív kérdése ott visszhangzott a fejemben, s ha megengedtem magamnak, hogy higyjek a dologban, elengedtem magam, s belegondoltam a dologba... Megéreztem, hogy akár az életemet megváltoztató időszak köszönhet rám az elkövetkező napokban...