A félreértések elkerülése végett az elején elmondom, hogy ez nem egy reklám, vagy PR cikk az indiai autógyártónak (nem is látnám sok értelmét), hanem talán az első olyan bejegyzés, amilyet már hosszú ideje meg szerettem volna írni, de eddig nem volt rá időm, vagy alkalmam. Egy nem napló-szerű bejegyzés, csak egy szösszenet valamiről, ami út közben megfogott.

Ez a valami pedig nem más, mint egy kedves régi ismerős Indiából, a Himalája (és úgy általában az indiai úttalan utak) koronázatlan királya, a Tata (vagy inkább TATA?) busz. Egy busz, amivel először vagy négy éve találkoztam, s szerelem lett első látásra. Na jó, ez talán túlzás, az első utam után szerettem meg. A külseje sem semmi, de talán elsősorban (mi, akik szeretjük) nem ezért szeretjük. A Tata minden úton jó, és mindenhol átjut, ahol nincs is út. Az alábbi képen is látszik talán, hogy a Tata busz külön kategóriát képvisel, egy terepjáró és egy fapados iskolabusz keveréke, de nem akármilyen keveréke. Annyira kényelmetlen, hogy már kényelmes, hiszen az első húsz perc után már egyik végtagját sem érzi az ember. Azért gondolom, hogy a tervezés során iskolabusz-tervek is belekeveredtek a koncepcióba, mert a legkisebb felnőtt embernek is több helyre lenne szüksége, mint amennyi egy Tata buszon rendelkezésre áll, még akkor is, ha nincsen telezsúfolva álló utasokkal, csomagokkal és állatokkal. És be kell vallanom, ilyen Tata buszt eddig még csak parkolóban láttam.

A Tata márkanév (az egy-egy felbukkanó terepjárón kívül) onnan lehet ismerős Európában, hogy pár éve felröppent a hír, hogy hamarosan sorozatgyártásba kerül "minden idők legolcsóbb" személyautója a Tata Nano  Érdeklődéssel követtem nyomon, mint valódi rajongó, a Nano történetét, és nem lepődtem meg, hogy problémákba ütközött a gyáróriás. Sajnos a kisautók egyre-másra gyulladtak ki, és égtek porrá. Ha engem kérdeznek, megmondtam volna rögtön, hogy inkább törjenek be a piacra azzal a koncepcióval, hogy a fejlett államok többet ne költsenek útkarbantartásra, inkább vegyenek Tata buszokat és teherautókat, ezzel dollármilliárdokat spórolva (rövidtávon). A kísérlet olyan, mintha a MÁV bejelentené, hogy holnaptól európai színvonalú vasúti szolgáltatást fog nyújtani. A jelen profil és a jövő tervei közt nincs semmilyen kapcsolat annak ellenére, hogy a kategória azonos (gépjármű, illetve vasúti szolgáltatás, bár ez utóbbiban már nem vagyok biztos, főleg a szolgáltatás miatt, de lehet, hogy változnak a dolgok, míg nem leszek otthon(?))

Könnyek szöktek a szemembe, mikor megláttam az első Tata buszt Madagaszkáron. A nap lemenőben volt, kóborkutyák csaholtak a száradó patkánytetemek körül, mikor egy sarkon váratlanul kifordult egy igazi Tata busz... Na jó, nem így történt, de ahogy egy dalban elhangzik " the other details are inventions, because I prefer her (it) this way" :) A helyzet az, hogy teljesen érthető a Tata buszok jelenléte, minthogy az országban két hosszabb aszfaltozott út van csupán, s egyes szakaszokon ezen utak esetében is inkább az út mellett közlekednek az autók, mert ott gyorsabban lehet haladni, mint a teljesen széttöredezett aszfalton. Annyi a különbség Indiához képest, hogy míg ott sok helyen menet közben újjáépítik a széthulló utakat (mondjuk a Himalájában, ahol hetente egy napra le is zárják az újjáépítés miatt), itt senki nem nyúl hozzájuk, legalábbis amennyire én láttam, illetve amit a helyiektől megtudtam.

Külön ajánlom mindenki figyelmébe az első képen a Tata melletti kövületet, ami azért legalább egy említést megérdemel, főleg, hogy még működik. Illetve azért a Hello Kitty sem semmi a másik Tata busz orrán...:)

Elég a sok érdektelen részletből, a lényeg csak ennyi: Éljenek a Tata buszok, India, Nepál (s mostmár tudom) Madagaszkár hősei! :P