A Dreheres-kocsival hamarosan megérkeztem a városkába, kis utcák, rendezett épületek, mosolygó helybéliek. Nem mondom, már-már meglepően vidám hangulatú volt minden, mintha nem is Afrikában lennék, s mindezt úgy, hogy sikerült mindennek 100%-ig afrikainak maradnia.

Perceken belül megtaláltam a kis utat az óceánpartra, s kis séta (aka izzasztó cipekedés) után a vicces nevű szállásomat is megtaláltam: Zombie Cucumbers. Szimpatikus kis bár, egy tíz személyes, csak egy tetővel fedett szabadtéri dormitory (azaz ahol egymás hegyén-hátán alszanak a hátizsákos utazók), meleg zuhany, és segítőkész, információgazdag személyzet. Még nem volt szabad ágyam, túl korán érkeztem ehhez, de máris útban voltam búvárkodni, miután kiderült, hogy csak ezért álltam meg Tofo előtt itt. Gyorsan készítettek nekem egy szendvicset, ittam egy gyors kávét, s már útban is voltam a közeli búvárközpontba. Az úti cél Bazaruto szigete, és a közelében fekvő két mérföldes zátony (egy kis szakasza) volt. Egy nemzeti park, kis szigetekből, és nagy zátonyokból.

Még csupán ébredezőben voltam, mikor elindult a csónak a két bazinagy motorral felszerelve... Dübörgő hang, száguldás a szigetek felé, majd a szigetek között, egy-két delfin, végtelen homokos tengerparok, kis idilli szigetek a távolban, egy holland pár, akikkel próbáltam beszélgetni, mikor a motorok hangjától ez sikerült. A férfi kimondottan vicces figura volt, kiderült, hogy korábban komoly üzletemberként utazgatott a világban, de felhagyott mindennel, s most hivatalos művészként él, viszonylagos szegénységben. Az üzletemberként összegyűjtött légítársaság-pontokból repült eddig nyaralni, de a mostani útja az utolsó.

Azokat, akik nem akartak búvárkodni, kiraktuk Bazaruto szigetén, hogy csináljanak, amit csak akarnak, mi pedig a felszereléseket magunkra aggatva a zátony felé vettük az irányt. Egy morcona, kőkemény francia lány volt a vezetőnk, aki komoly hangon kijavította az óvatlan turistát, aki Dive Masternek merte nevezni, hogy nem-nem, ő kéretik szépen Instructor... :) Hát legyen. A modorán kívül teljesen rendben volt, s minthogy a modora nem volt zavaró húsz méter mélyen, nem is volt semmi problémám vele. A merülés szuper volt, hatalmas teknősők mindenütt, az egyiküket éppen falatozás közben leptük meg, ahogy egy kisebb korall-hegyet ropogtatott végtelen türelemmel, s a leeső darabokat úgy fogta össze az uszonyával, mintha a kezei lettek volna. Vicces volt nagyon.

A két merülés között a teljes társaság leparkolt Bazaruto szigetén. Nem vagyok (vagy inkább nem voltam???) egy nagy strand-rajongó, de a kilátás, ami a szigetről nyílt, illetve magat a sziget, a hatalmas homokdűnéjével, a tökéletes, gyönyörű kék vízzel... Most is tisztán emlékszem, ahogy megérintett teljes erejével az érzés, hogy milyen iszonyatosan, marhára, baromira és ********** szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. S megtörtént, ami nem gyakran szokott megtörténni velem, elkezdtem kattogtatni a fényképezővel, hogy mindezt mindenkivel megoszthassam. Felcaplattam a homokdűne tetejére, hogy minél több minden férhessen bele egy képbe... A képeket alább találjátok: - mit gondoltok? Elmegy? :)

Egy órás pihenő, szendvics és víz után nekiindultunk a második
merülésnek. Kicsit felerősödött az áramlat, így nehezebb merülés volt,
de a majd két méteres ördögrája látványa a merülés végén kárpótolt
maximálisan a köztes küzdelmekért.

A merülés után irány vissza Zombi-szállásra a hollandokkal (kiderült, hogy ők is ott laknak - csak persze saját kis kunyhónan). Művész-úr sajnos kifogott rajtam, s amint visszaértünk a szállásra félhangosan felsóhajtott, hogy milyen jól fog esni egy sör, és leült a bárpulthoz. Ennyi elég volt, hogy a cuccomat magam mellé téve (még mindig nem foglaltam el a szállásom, a nagy táskám ott figyelt a földön a közelben) Manicat (amit a kedves sofőr is fogyasztott, és amiről tesztelés alapján elmondhatom mostmár, hogy alegfinomabb helyi - világos - sör).

Az első sört követte egy második, a másodikat pedig egy gyors, egy-két órás sör-kóstolás, ami alatt megkóstoltam (egy-egy üveggel) az összes beszerezhető helyi sört. Végül egészen beszédes lettem - előfordul egynéhány ital uitán - s beszédbe elegyedtem a pult mögött álló francia párral, akik a búvárközpontot, illetve a szállást is vezették. Hosszasan beszéltünk a búvárkodásról, a tervemről, miszerint Egyiptomban megcsinálom a Dive Master képzést, s végül feltették a provokatív kérdést:

-       Hogyha annyira érdekel Tofo, a cetcápáival, mantarájáival és bálnáival, akkor miért nem csinálom meg ott a Dive Mastert? Ráadásul biztosan meg lehet beszélni ott, hogy minimális, csak a szükséges összeget fizetem a képzésért, cserébe pár hónapig ott dolgozom, és ingyen merülök.

A kérdés betalált, a következő sör is megtalált, majd csak lepakoltam az ágyam mellé a táskám, s elkeveredtem egy étterembe a hollandokkal.

Másnap fejfájós ébredés, egy jó drága reggeli - másnaposan minden megér egy hatalmas zsíros reggeli - majd hosszas séta pénzt kivenni, összepakolás, készülődés. Tofo pár órányira volt Vilanculostól, s egészen eddig csak annyit terveztem, hogy merülök párat, úszok cetcápákkal és mantarájákkal, majd folytatom a "tervek" szerint az utamat.

De az előző éjszaka provokatív kérdése ott visszhangzott a fejemben, s ha megengedtem magamnak, hogy higyjek a dologban, elengedtem magam, s belegondoltam a dologba... Megéreztem, hogy akár az életemet megváltoztató időszak köszönhet rám az elkövetkező napokban...