Hajnalban érkeztem meg ismét Dar Es Salaamba, és bár nincsen komolyabb
problémám a várossal, minél hamarabb szerettem volna elhúzni onnan a
csíkot, délnek, Mozambik felé. Amint kiértem az utcára a kikötőből,
fogtam egy taxit, és egyenes a külvárosban lévő buszpályaudvarra
mentem, ahol hamarosan találtam is egy társaságot, akiknek reggel
hétkor indult a buszuk a határhoz legközelebbi nagyobb városba.

A buszúttal kapcsolatban talán két említésre méltó dologra emlékszem.
Az egyik egy majom volt, mely lustán mászott át a busz előtt az úton,
egy kis falu közelében. Az egész olyan természetes volt, hogy számomra
még inkább furcsának hatott a jelenet. Persze nem meglepő, otthon az
egyetlen szabadon flangáló majomfaj az ember... A másik az egyik pihenő
alkalmával talált finom olajban sült tintahal volt, amit kb. úgy
árultak, mint otthon a Fornetti pogácsát.

Későn érkeztünk meg a városkába, hosszas séta (táskával inkább túrának
nevezném ezeket a könnyed kis "sétákat") után találtam egy olcsó
szállást. Egy helyi kis "szálloda", ahol a regisztrációs íven nem
egyik előttem regisztrált vendégnek sem volt útlevele, ugyanakkor én
voltam az egyetlen, aki a TÖRZS rublikát üresen hagytam... Később
gondolkodtam azon, milyen törzsek is lehetnek nálunk, de nem igazán
jutottam sokra. A kis "szálloda" kis udvarán egy kis kocsma foglalt
helyet, ami tele volt angolul nem beszélő helyiekkel. Később persze
kiderült, hogy ha ők nem beszélnek angolul, néhány sör után elkezdek
kommunikálni szuahéliül, ami azért elég vicces (egészen eddig azt
hittem, hogy a rekordom a skót lesz...).

Reggel ébredés, hosszas kísérlet internet használatára, sült polip
falatkák (azóta is nyálcsorgatva emlékezem meg róluk... nyamm), majd az
eddigi legkényelmetlenebb közlekedési eszközzel irány a határátkelő.

Nem akarom részletezni a következőket, de röviden azért összefoglalom.
Egy pick-up hátuljában krumpli és egyéb áru tetején úgy harminc ember,
földút, kínszevedés, minden végtag fájdalma, néha halálfélelem.
Tanzániai határ. Motoros kenuval átkelés egy folyón, iszonyatos
összegért - mit tehetne az ember a senkiföldjén? Pár óra várakozás a
napon, utasokra várva. Utasok nem jönnek. Szinte üres autóval
indulunk, nem is értem, mi történik. Mozambiki határ, táska kipakol,
nagynehezen megkapom a pecsétet. Vissza az autóhoz, kérdezem, hogy
indulunk-e. A válasz persze nem, majd holnap. Nincs utas, nem megyünk
sehova. A mozambiki határon az őrség épületein kívül csak pár ház van.
Szállás semmi. A határőrök épületének tövében a betonon alszom. A
katonák azt kérdezik csodálkova, hogy katona vagyok-e. A sok
szúnyogriasztó ellenére is megesznek a szúnyogok, de azért valamennyit
sikerül aludni. Reggel a pickup visszamegy a folyóhoz utasokért, tíz
körül ér a határhoz. Millió emberrel természetesen. A napon várunk,
míg a millió embert beengedig az országba. Ezután felmászunk a
pickupra, egyik láb a csomagok közé szorítva, a másik kilógatva, bal
kéz valakinek a nyakában, jobb kézzel kapaszkodok a pótkerékbe, nehogy
kiessek a kanyarokban (a lában valószínűleg az autón maradt volna
ebben az esetben...). Fájdalom a könnyekig, majd további szenvedés, majd
fájdalom a nevetésig. Ebben az őrülethez közeli állapotban érkeztem
meg a határhoz legközelebbi mozambiki városkába. Találtam kis
segítséggel szállást, enni is sikerült... Hát ilyen volt röviden a
határátkelés Tanzániából Mozambikba. Talán az sem véletlen, hogy nem
talákoztam egy európaival sem, aki ugyanerre érkezett volna az
országba... Nem egészen értem hogyan csinálom, de mindig megbtalálom
ezeket az igazán úttalan utakat. Nem keresm őket, csak egyszerűen ezek
tűnnek meggyőzőnek, vagy célravezetőnek... Na mindegy.
Mozambikban van egy szörnyű szokás, miszerinte a buszok négy órakor
indulnak hajnalban, és leginkább a két legközelebbi nagyobb város
között közlekednek csak. Éppen emiatt úgy számoltam, hogy majd egy hét
lesz, mire odaérek Tofoba, ami gyakorlatilag az egyetlen uticélom volt
a búvárkodás miatt. Sokat nem alhattam hát, a következő reggel négy
előtt már a busz mellett toporogtam, s csendben szitkozódva
elképzeltem, hogy pontosan ugyanígy fog telni az elkövetkező néhány
reggelem (persze ekkor még nem tudtam, hogy semmi nem úgy fog
alakulni, ahogyan előre elterveztem).

Egy leginkább érdektelen buszút következett ezután, melyre nagyon nem
is emlékszem. Persze közrejátszhat a dologban az is, hogy a korai
indulás miatt végig álmos voltam, és el-elaludtam. Mikor késő délután
megérkeztünk azzal voltam elfoglalva, hogy minél hamarabb találjak
szállást magamnak az estére. Sejtelmem sem volt, hogy egy órán belül
újra úton leszek, ráadásul talán az eddigi legérdekesebb körülmények
között... (folyt.köv.)