Úgy érzem nem fair, hogy csak azért, mert van egy jó bálnás képem, ennyivel elintézzem a dolgot:). Tehát:

Miután az előző irományt útnak engedtem, elsétáltam a búvárközpontba (nem jó ez a szó magyarul, mert valami nagy, komoly dolgot sugall, pedig a legtöbbször ez csak egy kis épület... na mindegy), hátha jó hírekkel fogadnak, de a végén kiderült, hogy én voltam a jóhír vivője, hiszen amint meglátott a tulaj/oktató, boldogan ugrott fel a székéből, ahol az egész napját tölthette addig. Boldogan, reménykedve nézett rám: Mehetünk? - kérdezte... Később bevallotta, hogy nem érzi jól magát, ha két napig nem merülhet, és egész délelőtt reménykedett, hogy délután megjelenek, és mehetünk merülni.

Ígyhát mentünk. Felszerelés összeszed, kiválogat, irány a csónak, majd irány a zátony. Annyira nem volt azért szörnyű idő, de bevallom, Egyiptom után azért egészen más élmény volt, a felhőtlen, napsütéses ég után egy teljesen új búvár-élmény. A víz alatti látási viszonyok nem voltak rosszak, tíz méterre lehetett ellátni, de ez az egyiptomi 30-35 méterhez képest... De ennek ellenére, amint a víz alá kerültem, egy pillanat alatt minden probléma, konkrétabban minden megszűnt létezni, az sem számított volna, ha egy méterre lehet csak ellátni. A zátony szép volt, életem első tengeri teknősével is találkoztam merülés alatt (máskor már úsztam velük azért), de igazából minden eltörpült az élmény mellett, hogy végre újra merülhettem.

Nem tudom, sőt nem is akarom leírni, hogy milyen élmény, mindenki próbálja ki, aki kíváncsi rá. Komolyan. Számomra azt hiszem veszélyesen addiktív, de nem is baj. Kicsit átterveztem azonnal a következő célpontokat, hogy minél érdekesebb helyeken merülhessek - a nagy fehércápák Dél-Afrikában vannak például...:).

Miután visszamentem a hotelbe, csak ültem, és néztem magam elé boldogan, semmi nem számított, és azon gondolkoztam, hogy talán másnap is merülhetnék. Elvileg másnapra hárman is terveztek merülést, így már érdemes egy jobb helyre kihajózni, és ott kettőt is merülni. Csak reméltem, hogy az idő jobbra fordul majd. Ettem langusztát megünnepelvén, hogy egy év után újra merültem, majd lepihentem - merülés után evés, alvás, és az ember abszolúte boldog...:)

Reggel az eddigi legdurvábban szakadó esőre ébredtem, így nem nagyon reménykedhettem semmiben. A megbeszélt fél kilenc helyett háromnegyedre mentem a "központba", gondoltam, majd jól megbeszéljük, hogy nem tudunk menni ilyen időben. Ehelyett egy francia lány és az oktató már beöltözve készülődtek. - Ha akarsz jönni, siess, a cuccodat minden esetre bekészítettük a csónakba. No comment, rohantam egyet oda-vissza, beleugrottam a cuccomba, és már a csónakban is voltam, esőkabátban, mivel szakadt az eső. Nem mondom, ez az élmény még érdekesebb volt, hiszen a húsz perces út alatt a majdnem-viharban elgondolkodtam, így milyen lehet merülni.

Összeszedtük a dél-afrikai házaspárt, és már merültünk is. A válasz arra, hogy milyen lehet merülni így: jó, sőt! Az ember még határozottabban érzi, hogy mennyivel jobb ott lent, mint fent a rossz
időben, hidegben, esőben... Ráják, murénák, hatalmas languszták, két polip, barakkudák, és mindenféle kisebb, nagyobb hal... A zátony sokkal jobb volt az előzőnél, és a többiek a bálnák énekét is hallották, pedig állítólag még korai volt az idő ehhez. Próbáltam én is figyelni rá, valamit hallottam is, de nem tudtam, hogy a bálnékat-e. A merülés után kimentünk a partra teázni egyet (a két merülés közt kell szünetet hagyni - idő a nitrogén-buborékok eltűnéséhez), s megtudtam, hogy nem a füllel hallja az ember a bálnákat... Hát jó, csak abban reménykedtem, hogy a második merülésig nem unják meg az "éneklést".

Nem unták, és kis "gyakorlás" után meg is hallottam őket. Két különböző hang, egy mélyebb, egy magas, s valóban, mintha az egész testével hallaná őket az ember, vagy a fejében, nem is tudom pontosan eldönteni. Hihetetlen élmény volt, pedig állítólag nagyon messze voltak, úgy 5-7 km-re. Milyen lehet ugyanezt hallani mondjuk egy km-ről... Előbb, vagy utóbb szerintem ki fogom deríteni:).

A kikötőbe menet láttunk a távolban egy bálnát kétszer is kiugrani a vízből (vagy kettőt egyszer-egyszer, mondom, a távolban voltak:) ), igy egy nagyjából tökéletes napot tudtam magam mögött, gondoltam, hogy ideje is másnap indulni. Meg is vettem gyorsan a jegyem a hajóra, majd ettem valamit, s az ebéd közben, ahogy visszagondoltam a bálnákra, elkezdtem kételkedni abban, hogy nekem tényleg indulnom kell másnap. Mármint persze, hogy kellene, le fog járni a vízumom, de mégis. Nem gyakran vagyok bálnák közelében, nem kellene kihagyni a lehetőséget. Ígyhát elintéztem, hogy egy másnap reggeli bálnanéző túrára még
beférjek, és eltoltam a hajójegyem egy nappal későbbre. Majd csak lesz valami a vízummal, gondoltam akkor.

A vacsorához véletlenül társaságom is akadt, a franci lány (akiről kiderült, hogy gyerekkora óta megszállot búvár) bár máshol lakott, az én hotelembe járt enni, mert az egész faluban ott volt a legjobb a konyha (tudok választani, mi?). Jó volt valakivel megosztani az elmúlt két nap élményeit, valakivel, aki teljesen átérzi (sőt), ahogyan érzek a víz alatt. Jó volt az este, sokára kerültem ágyba, egy-két (3) sört is megittam (ami meg is ártott - ennyire elszoktam volna???) pedig reggel korán kellett kelni, vártak a bálnák.

Szokásos rossz időre ébredtem, és még valami másra: torokfájásra, már megint. Két hónap alatt másodjára fázni meg Afrikában, hát nem mondom. Mindig nevettem azon, hogy én simán köhögök három hétig nyáron is. Na de ez már nem vicces. Legalább az a tudat megnyugtat, hogy pont búvárkodás után jött a megfázás. Ahogy kiléptem a szobámból, örömmel vettem észre, hogy a tenger felé egészen tiszta az ég, még reménykedhettem abban, hogy nem lesz annyira gázos a bálnanézés. Én naiv...

Mire a kiindulóponthoz értem, valóban sütött a nap, de sajnos cserébe fújt a szél. Sebaj, lelkes mindenki, vártuk, hogy mikor indulhatunk, összesen nyolcan. Heten egy szuper szállodából, meg én (a legjobból természetesen).Szereztem egy vizhatlan dobozt a fényképezőnek, felvettem az útra kapott kabátot, pusz mentőmellényt. Eléggé beöltöztünk, így gondoltam, minden rendben lesz. Mikor a vízállás elég magas volt, bemésztunk a csónakba, és elindultunk. Hamar kiderült, hogy a kabát nem a víz ellen van, hanem a szél ellen. A vízzel nem lehet mit tenni. Olyan magasak voltak a hullámok, hogy öt percen belül olyan vizesek voltunk, mintha beálltunk volna egy zuhany alá kabátostul, biztos, ami biztos zuhanyrózsával a vízhatlan kabáton belül... A fényképezőt nem mertem elővenni a dobozból, s csak azon gondolkodtam, hogy ha véletlenül látunk is bálnákat, képeket nemigen fogok tudni készíteni. De nem baj - gondoltam tovább - a fontos az, hogy láthatom őket, a fotó csak másodlagos (már bocs:)). Ezt most is így gondolom, bár ennek ellenére azért küzdöttem rendesen a képekért.

Talán egy óra is eltelt, mire rátaláltunk egy anyára és előző évi borjára. Nem tűntek túl játékosnak, így egy-két percig láthattuk a hátukat, majd a farokuszonyt, mielőtt lemerültek. Ezután öt-nyolc percig a víz alatt folytatták útjukat, majd újra feljöttek levegőért, és pár percig a felszín közelében maradtak. A kapitány nagyon profi volt, ismerte a bálnák szokásait, könnyedén tudta követni őket. Mikor közel kerültünk hozzájuk, lelassítottunk annyira, hogy elő merjem venni a gépet, de szinte azonnal jött is egy hullám, ami miatt el kellett gyorsan tennem. Pengeélen "táncoltam", hogy legyen is gép a
kezembe, és ne is tegyem tönkre véglegesen. Így is vizes lett azért rendesen, de becsületére váljék, azóta megszáradt a napon, s tökéletesen működött mindvégig.

A körülmények ismeretében már talán jobban érzékelhető, hogy mennyire szerencsés is voltam, hogy az egyetlen ugrást pont le tudtam fotózni. Mikor már nagyjából egy órája követtük a párost, a legalább egy tonnás "bébi" kapott egy kis kimenőt, és játszhatott egy kicsit. Egy idejég az uszionyával csapkodott, majd kicsit később váratlanul ugrott egyett... Tudtam, hogy készítettem egy képet, de nem mertem megnézni a képet, eltettem a gépet, éppen időben egy nagy hullám előtt. Mikor egy hirtelen kerekedett nagy vihar után végül visszaértünk a partra, megtörölköztem, és megnéztem a már megosztott képet... Végig azért szurkoltam, hogy csak éles legyen, és az volt, tökéletesen... Azt már megszoktam, hogy én legyek a fura magyar srác az egynapos (főleg természettel, állatokkal kapcsolatos) túrákon, így nem tudtam mit kezdeni a hirtelen támadt népszerűségemmel :). Mivel senki más nem tudta lefotózni az ugrást, szinte könyörögtek az e-mail címemért... :) Komolyan, nem viccelek! (na jó, persze, hogy de...)

Így történt hát, hogy egyáltalán nem bánom a megfázást, azt, hogy lejáróban van a vízumom, és egyáltalán semmit sem. A kép nélkül is hihetetlen élmény lett volna, így pedig mindezt meg is oszthatom, legalábbis részletében az emberekkel. Veletek...

Azóta mi is történt? Még egy napot a szigeten ragadtam a rossz idő, és néhány ember szerencsétlenkedése miatt, de végül két teljes napi utazás (és egy este internetezés - alvás helyett) után tegnap éjszaka
megérkeztem a nyugati kikötővárosba, madagaszkári kalandjaim kiindulópontjába Majungába. Ma reggel rögtön találtam is egy hajót, ami elvileg csak egy nappal azután indul, hogy lejár a vízumom. Miközben a hajót intéztem találtam egy olyan embert is, aki ismerni a határőröket a kikötőben, így holnap délután megyek is hozzájuk látogatóba, megbeszélni, hogy mi is legyen. Biztos vagyok benne, hogy találunk olyan megoldást, amivel mindkét fél boldog lesz, elvégre is: This Is Africa!

P.S.: hamarosan újra teherhajókázok egyet (kettőt, vagy...), ezúttal egy újabb szigetet is útba ejtve (nem én kértem, de direkt hajó nem akadt). Azaz meghatározhatatlan ideig nem leszek ugyan netközelben, de biztos, ami biztos bekészítettem egy-két bejegyzést, amik a távollétemben is megjelennek majd. A technika csodái, mi :)