A 18 órás zötykölődés egészen jól sikerült, még aludni is tudtam valamit, így mikor reggel hat körül megérkeztünk, magamat is megleptem a jókedvemmel. Rögtön éreztem, hogy második látogatásom a fővárosban más hangulatú lesz, mint az első, hiszen - talán először, mióta elindultam otthonról- volt kedvem városban lenni, pontosabban volt kedvem ebben a városban lenni.

Úgy döntöttem, hogy új hotelt keresek, ami közelebb van a központhoz és az intenrethez. Jó döntésnek bizonyult, kis keresgélés után találtam egy olcsó, szimpatikus helyet a központban, ahol, mint hamarosan kiderült, működő wifi internet is volt. Egyiptom óta az első alkalom, hogy internetezhettem a szobámban, a saját gépemen. Lassúnak lassú, de internet, örültem, mint elvtársék a magyar narancsnak :-). Több, mint egy hónap után először tudtam anyummal beszélni, s kis küzdelem árán a barátokkal is tudtam így, vagy úgy kommunikálni, persze mindez majdnem egy teljes napot vett igébnybe, így úgy döntöttem, maradok még egyet és "várostnézek", vagy valami hasonló.

Az első napom vicces eseménye egy pohár sörhöz kötődik. Míg a skype install csomagot töltötte a gép (várható idő - két óra), sétáltam egyet, s egy szép park sarkában megláttam egy kis kocsma-étterem szerűséget, egy nagy plakáttal, amin egy állítólag híres mauritius-i sört, a Phoenix-et hirdették. Lehet, hogy az elmúlt hét alatt elfogyasztott meleg sörök tették, hogy megkívántam egy igazi, hideg, csapolt pilseni sört... Kiderítettem előbb, hogy van nálam elég pénz egy pohárra -nem készültem venni semmit- rendeltem, s leültem a TV elé, ahol éppen akkor kezdődött egy meccs. Bevallom, nem igazán érdekel a VB, de a sör mellé teljesen helyénvalónak tűnt focit nézni. Honduras-Chile... Nem mondom, hogy a játékos felek jobban felcsigáztak volna, azaz őszintén szólva: néztem ugyan a képernyőt, de fel sem fogtam igazán, hogy mit is látok.

A pincér, vagy hostess, akire emlékeztem, mivel a Phoenix plakát mellett áltt egy asztalkánál, mikor beléptem a helyre, odajött hozzám, s nagy nehezen megértette velem, hogy részt akarok-e venni egy nyereményjátékban. Annyit kell csak tennem, hogy megtippelem a félidő eredményét. Nem kérdeztem, mit lehet nyerni, nem tűnt fontosnak, a tippemmel egyszerre érdekessé vált a mérkőzés, hirtelen komoly Chile drukker lettem, és őszintén örültem a nekem is győzelmet jelentő góljuknak, ami ki is tartott a félidőig. A tippem bejött, kifelé menet pedig, miután húztam egy ping-pong labdát, nyertem egy Phoenix reklámtollat. Ócska minőség, de nagyot nevettem, mert elhagytam az utolsó működő tollamat, és aznap akartam venni valahol egyet.

Másnap megszerelték a bakancsomat, ami alaposan megsérült, miután a terepjáró csomagtartó ajtaját rácsukták. De egy utcai cipész a járdán ülve tíz perc alatt talált megoldást a hibára, kalapált, öngyújtóval melegített, majd ragasztott és varrt, s a bakancs újra működőképes. Madagaszkáron, ahogyan a legtöbb fejlődő országban is, az emberek mindent meg tudnak javítani. Persze nem cél az eredeti állapot visszaállítása, a lényeg egyedül a használhatóság fenntartása. De mindegy is minden más, a lényeg, hogy működik a rendszer.

Kis rosszullét után városnéző körútra indultam, s egyáltalán nem kellett csalódnom a városban. Az egykori királyi székhely a legmagasabb domb tetejére épült, amit több hasonlóan hatalmas és díszes épület vesz körül. Mindez egy olyan negyedben, ahol omladozó tempolok, régi, gyarmati házak, kis zöldellő kertek férnek meg szorosan egymás mellett a domboldalon, kis, macskaköves utcákkal összekötve. A város innen szemlélve semmilyen afrikai jelleget nem mutat, inkább egy olyan európai városnak tűnik, ami valamikor többszáz évvel ezelőtt született, s azóta nem sok jelét mutatja a változásnak, pontosabban csak öregszik szép lassan. Persze mindezt árnyalják az öreg autók (Citroen Kacsák, és ötven éves kis Renault-k), és az utcán sétáló emberek.

Bementem egy múzeumba, ami múzeumnak semmilyen leginkább, de maga az épület szuper volt. Egy egykori nemesi villa, üvegkupolával, hatalmas termekkel, mára tökéletesen lerobbanva. Nagyon hangulatos volt az egész, ugyanakkor fájó, hogy egy ilyen épületet hagynak szépen lassan elpusztulni (ugyanezt éreztem a Kairó Múzeum esetében is, bár ott az egyik belső falat rikítóra festették, lehet, hogy ez a "felújítás" első jele. Ha igen, akkor inkább hagyják meg olyannak, amilyen...)

A telefonom elvesztésére nem térek ki inkább részletesen, a lényeg az, hogy egy kis kitartással, helyi taxisok segítségével (s persze némi jutalommal) sikerült visszaszereznem a telefonom. Ilyen esetekben mindig az a lemondás, majd megkönnyebülés-érzés számomra a legérdekesebb, ami aközben játszódik le az emberben, hogy reménykedik, keres, lemond, majd megtalál. Nagy volt a megkönnyebülés, az már biztos.

Másnap reggel irány a Taxi-brousse (mint megtudtam, a nyers fordítása bush-taxi, azaz bokor taxi :-)) állomás. Első úticál Moramanga, onnan pedig Andasibe, egy kis erdei falu, két km-re a nemzeti parktól. A Moramanga és Andasibe közötti autó nem volt semmi. Egy ezer éves Mercedes mikrobusz, aminek voltak ugyan ablakai, de oldalsó ajtaja nem, azaz nem is tudom, hogy eredetileg mire is tervezhették. Miután soronként öten bezsúfolódtunk, elindultunk... Lassan... Nagyon, nagyon lassan. Az emelkedőn a gyalogosok simán tartották a tempót mellettünk, a lejtőn pedig, amikor egy faluba értünk a sofőr gyorsítani próbált a 30-as sebessségkorlátozó tábla láttán, de nem tudtuk teljesíteni a feladatot (persze minden sebesség-információm csak tippelésen alapszik, hiszen a legtöbb autóban itt nem működik semmilyen kijelző sem). Egy idő után megakadt a szemem a műszerfalra szerelt SPORT feliraton, s gondolkozni kezdtem, hogy milyen sportról is lehet szó. Talán hosszútávfutók kísérésére tervezték ezt a modellt, vagy inkább gyaloglókéra. Az elmélkedésem egy zökkenés, majd megállás szakította félbe. Egy gyors, sportos kerékcsere után folytattuk epikus utunkat, s egy idő után -ami mesébe illően határozatlan marad itt- megérkeztünk Andasibebe.

Találtam egy szállást, ahol lealkudtam az irreálisan magas árat, ami a felettem neszelő és rágcsáló patkányok, az alattam hangosan röfögő disznók, gágogó libák és hangos focirajongók ismeretében utólag még inkább jogos döntésnek tűnt. Egyedül a zööld gekkó lakótársammal voltam elégedett, serényen vadászta a szúnyogokat, ami fontos is volt, lévén a szúnyoghálóm használhatatlannak bizonyult. Természetesen még este rámtalált egy önkéntes vezető, aki nagyon szívesen segített mindenben. Nem ígértem meg neki semmit, mondtam, hogy jöjjön velem reggel a nemzeti parkhoz, ott kiderül, hogy lesz-e munkája.

Korai ébredés, fél hétkor már séta a faluból a parkhoz, az erdő széli úton. Miután megtudta az önkéntes vezetőm, hogy engem nem csak a helyi híresség az "Indri" (a legnyagyobb lemúrfaj) érdekel, hanem mindenféle állat, lelkesen kezdett keresgélni az út menti erdő fáin valamit. Hamarosan megtudtam, hogy a nagyon ritka "levélfarkú gekkót" keresi. Bevallom, nem sok reményt fűztem a dologhoz, hiszen ez a világ egyik legjobban álcázott állata, de tény, hogy számomra az egyik legérdekesebb is egyben a szigeten. "What a chance" felkiáltással megállt hirtelen a vezetőm, s diadalmasan az egyik fa törzsére mutatott. Először nem láttam semmit, majd közelebb lépve észrevettem a törzs színével és mintázatával azonos kis "kitüremkedést". Itt már sejtettem, hogy lesz munkája "Tina"-nak (annak ellenére, hogy egy férfi női névvel:-)).

Egy kiadós négy-öt órás túra következett ezután Indrikkel, közönséges barna lemúrokkal, bambusz lemúr-családdal, kaméleonokkal, s egy skorpióval. Az utóbbit külön az én tiszteletemre keresték, s Tina életében először talált is egyet. Nem semmi küzdelem volt, de részéről teljesen érthető, hiszen a fizetségük végső soron mindig a "vendég" elégedettségétől függ. Az első nap után (amit még egy éjszakai két órás túra egészített ki) részemről nem volt gond az elégedettséggel, főleg, hogy másnapra sikerült társakat szereznem a messzebb fekvő igazi esőerdőbe (az első erdő úgynevezett "secondary forrest" volt, a második a "primary", azaz az igazi esőerdő).

Az esőerdőben két újabb lemúr fajt sikerült találni, amikkel együtt 9-10 fajt láttam összesen, nem rossz ahhoz képest, hogy ez a legrosszabb időszak az ilyesmihez (utálom emiatt a Lonely Planet-t, hiszen sehol nem írja, hogy ilyenkor vagy túl száraz az idő, vagy túl hideg, és az állatok többsége "hibernálja" magát, vagy nem igazán aktív... szerintem nem egy elhanyagolható info). Összességében mindent láttam, amit szerettem volna, de sokszor szerencsém is volt, hiszen árom kígyófajjal találkoztam, pedig eggyel sem kellett volna, stb-stb. Az erdő csodálatos volt, teljesen más, mint amire számítottam, mint amilyen esőerdővel már találkoztam eddig. Ez egy hideg-esőerdő féleségnek tűnt, mohával és moszatokkal a fák törzsein, nagy bromélia-szerű növényekkel, bambusszal és sok-sok piócával, amit szerencsésen sikerült megúsznom ezúttal.

Az erdő után kóboroltam egyet a kis erdei faluban. Koszos kis faházak bádogtetővel, sáros utca (nem utcák!), két kis templom, árusok mindenféle, este pedig miniatűr "kifőzdék" teremnek minden sarkon sült maniókat, samosát és más finomságokat árulva 10Ft/db áron. Sétáltam, fotóztam, majd vacsoráztam az utcán, este pedig összepakoltam a kora reggeli induláshoz. Mint megtudtam, szerencsém volt, hoszen hétfőn éppen volt vonat, ami üdítű újdonság a mikrobuszok után, s egyben igazi ritkaság. Legjobb esetben is hetente egyszer van vonat, elég rendszertelenül.

Reggel egy sültbanán elfogyasztása után kibaktattam hátizsákommal az állomásra, s áhítattal vártam a vonatot, ami mindenki meglepetésére nagyjából pontosan érkezett. A tíz órás út többnyire az erdőn keresztül vezetett, s olyan falvakat érintett, ahová nem vezet út, így az ott lakók teljes mértékben a vasúttól függnek. Ennek megfelelően minden egyes állomáson hatalmas nyüzsgés fogadta a vonatot, annak ellenére, hogy esetenként senki nem szállt fel, vagy le. Árusok jöttek, gyerekek s felnőttek egyaránt, csak, hogy integethessenek. Este érkeztem meg Tamatave-ba, a második legnagyobb városba, de gyakorlatilag semmit sem láttam belőle, nem véletlenül. A mikrobusz állomáshoz legközelebbi kis hotelben szálltam meg, olvastam, aludtam, majd ötkor keltem, hogy a hat órás mikrobusszal már úton legyek Santa Marie szigetére, terveim szerint búvárkodni végre.

Nos egy négy órás mikrobusz-út, majd egy három órás viharos, mindenki más által hányós (szerencsére már megedződtem, így minden rendben volt, bár az első pillanatban elgondolkodtam, hogy biztosan jó ötle  volt-e indulás előtt enni...) hajóút után megérkeztem a szigetre. Az eső esett, az ég borult volt... Az első búvárközpontban közölték, hogy nem lehet búvárkodni, a másodikban azt mondták, talán, majd holnap reggel meglátjuk milyen az idő. Azóta aludtam egyet, reggel esőre ébredtem, s most sem túl rózsás a helyzet, felhők mindenütt, ráadásul a szél is fújni kezdett. Talán délután egy merülésre lesz lehetőség egy közeli kis védett zátonynál, de még ez sem biztos. Aztán holnap? Passz. A bálnák már megindultak ide, de még csak néhány érkezett meg a szigethezm, azaz a bálnanézés sem egy túl kecsegtető lehetőség, de azért ennek még utánajárok.

Most pedig irány az internet, képek nélkül. Miután reggel elküldtek azzal a kijelentéssel, hogy nincs net, jöjjek vissza tizenegy körül, akkor szokott leginkább lenni, úgy döntöttem, hogy örülhetek, ha elolvasom a leveleimet, és ezt a szöveget valahogy felvarázsolom a netre... A sziget után kb. három napos út Majunga, ahol nagyon gyorsan kell kerítenem egy hajót, mert számításaim szerint érkezésem után három nappal le fog járni a vízumom. Izgalmasan szép az élet :-)