...az első egy óra az autóban szinte elviselhetetlen volt, mivel négyen ültünk egy sorban, és az út nem is volt út, így a négy ember a sorban jobbra balra dülöngélt, kalimpált, és persze ütközöztt egymással. De tudtuk, hogy az állapot ideiglenes, mivel a belga srác és barátnője eddig jöttek, így a legközelebbi kereszteződésnél ki is tettük őket, majd egy komppal, vagyis inkább összeheggesztett kis csónakokkal átjuttatuk az autót és magunkat a folyó túlpartjára, ahol folytatódott az "út" Tsingy felé.

Nos, akkor mi is ez a Tsingy-dolog? :) A teljes neve a helynek a következő: Parc National des Tsingy de Bemaraha. Egy park, mely az UNESCO világörökség része furcsa, holdbéli sziklaképződményei miatt,
melyek borotvaéles pengéikkel merednek olykor többszáz méter magasan az ég felé. Legalább tíz éve lehetett, hogy láttam egy képet erről a helyről, mint azóta megtudtam az a leghíresebb fotó innen (NatGeo, mi más) holdvilággal és egy tűhegyes tsingy tetején kapaszkodó lemúrral. Csak néztem annak idején a képet, majd elolvastam, hogy hol is van ez a hely, és úgy gondoltam, hogy milyen érdekes lehet meglátogatni a világ legfurcsább természet szülte helyeit, és milyen kár, hogy mondjuk ez ilyen elérhetetlen messzeségben van... Így talán már érthető, hogy miért eveztem három napot, hogy még egy nap autózás után eljussak erre a helyre:).

A folyón történt átkelés után már csak 100 km volt hátra, ami minimum 5 óra zötykölődést jelentett, de legalább kicsit több helyünk volt mindehhez a mutatványhoz. Estére érkeztünk meg a táborhelyre, ami egy
kis faluban volt, közel a nemzeti parkhoz. Érdekes volt egy kis, világ-végi falu szélén sátorozni, figyelni a helyieket, hogyan telik egy éjszaka, mi történik, miután a generátort lekapcsolják, s minden sötétségbe borul (vége lesz a napnak, nem túl meglepő módon...).

Reggel korán keltünk, még egy órányira volt az a parkoló, ahonnan gyalog már meg lehet közelíteni a nemzeti park nagyobb részét, a Big Tsingyt. Kicsit meglepődtem a sziklamászó felszerelésen, de persze nem szóltam semmit, vártam, hogy mi fog történni, kíváncsibban, mint eddig valaha. Röviden összefoglalva egy fél napos túra volt a sziklák között, kilátókhoz a sziklatenger tetején, barlangokban, kis kanyonokban... Ezekre a helyekre sokszor a valóban borotvaéles sziklaperemeken, a biztosító kötélhez csatlakozva kellett megtenni. A hely tényleg megdöbbentő, nem eviláginak tűnő formák, melyeket többnyire ugyan az eső alakított ki, de inkább tűnnek úgy, mint valamilyen sci-fi film hagyatékai. A furcsa táj csak azért okozott nehézséget, mert szinte lehetetlen "fogást" találni rajta a fényképekkel. Vagy kiemel az ember egy kisebb alakzatot, de akkor elveszik a hely monumentalitása, vagy az egész látóhatárt fotózza, de akkor valahogy az arányok szűnnek meg, és unalmas lesz a kép.

Miután a túra véget ért és visszaértunk az autóhoz, mindenki lihegett, izzadt, és nagyon fáradt volt, így az egy órás út a táborhelyig igen érdekesen alakult. Mindenki megpróbált aludni, de mindezt egy olyan jármű belsejében, ami kb annyira mozog, mint egy katonai repülőszimulátor. Én a végén egy zoknival tömtem ki a sapkám, amivel próbáltam semlegesíteni az ajtó rendszeres becsapódásait, amik igencsak zavartak az alvással.

Összességében jó kis túra volt, egy hét többnyire francia utazókkal összezárva, akik nem beszélnek angolul, kivéve, ha ittak. Azaz esténként még angolul is beszéltek:). Ez volt az eddigi leghosszabb távollétem a városoktól, a nyüzsitől, nagyon jól esett, új lendületet, új pozitív gondolatokat hozott. Érdekes, hogy mennyire igaz az, hogy nem az otthoni dolgaim elől menekültem el, hanem utazni akartam egyszerűen. Ugyanannyit gondolok az utamra, hogyan legyen tovább, merre menjek, mint haza, hogy mit szeretnék majd csinálni, hogyan tovább, ha egyszer hazamegyek. Egyenlőre persze tét nélküli gondolatok ezek, ki tudja, mikorra érek haza, de mégis, jó kedvvel, jó érzéssel tudok erre is gondolni, ezen is gondolkozni. Ami nem is gond, hátha megszületik bennem egy konkrét dolog is, amit szeretnék csinálni.

Vasárnap este érkeztünk meg Morondovaba, és persze miután lecuccoltunk a szobánkban, kiélveztük a valódi és meleg zuhanyt, elmentünk egy étterembe, hogy méltó módon zárjuk le a közös utazásunkat. A méltó mód azt jelentette, hogy egy ráksaláta előétel után ettem egy langusztát, ami akkora volt, hogy a fele két tárnyéban fért csak el, és alig tudtam vele megküzdeni. Aki halat rendelt, szintén meglepődött, szerintem egy jó három kilós, vagy kicsit nagyobb sült halat tettek elé az asztalra. Mikor először megláttam az étlapot, kicsit mérges voltam, hogy miért kellett ilyen drága helyre mennünk, de az adagok, és az ízek után már nem maradt rossz érzés bennem.

Egy királyi lakoma, valamint egy hetes túra után azt gondolná az ember, hogy irány az ágy (egy ideig én is ezt hittem), de ehelyett a pár percre lévő helyi bárban kötöttünk ki, egyedüli vendégként. A disco képei külön itt:

Na ez egy furcsa élmény volt, belülről úgy néz ki, mint egy otthoni romkocsma, kívülről, mint egy istálló, s az egészhez hozzákevertek valamilyen amerikainak szánt (retro) DJ pultot a bár felett, fények, és sok-sok hangfal. De azért üresen mégsem móka, pont haza akartam menni, mikor megjelentek az emberek. Jöttek, hiszen a tiszteletünkre beizzították a zenét, amire az emberek is szépen lassan elkezdtek szivárogni. Egész egyszerűen csak korán érkeztünk, de a probléma fél óra alatt megoldódott, a hely tele lett, az emberek (velem együtt...) táncoltak, ittak, és igazán nagyot buliztak. Amit azért nem bírtam reggelig, de egyig igen, utána hazasétáltam, és hagytam a franciákat kibontakozni (akik ekkora már angolul és franciául sem nagyon beszéltek).

A buli utáni hétfő a pihenésé volt, interneteztem, írogattam, képeket válogattam és sétáltam a tengerparton. Ma reggel, miután ezt befejeztem, internet, összepakolás, utolsó megmártózás a tengerben, majd irányi a buszom, 18 órás zötykölődés a fővárosba... És utána mostmár témnyleg jöhet az esőerdő!!!