Az erdőből a fővárosba, Antananarivoba (továbbiakban Tana, ahogy a helyiek is hívják) mentem egyenesen egy nyolc órás taxi-brousse kalanddal. Kiderült, hogy vannak regional és national mikrobuszok, amik ugyanúgy néznek ki, de van köztük egy jelentős különbség: a regional buszok korlátlan utast próbálnak meg általában szállítani, és többnyire sikerül is a hering-effektet elérniük az indulástól számított huszadik percig. Ilyennel érkeztem az erdőbe, és bevallom, tartottam egy kicsit a nyolc órás verziótól, de kiderült, hogy a nagyobb utakat a national mikrobuszok fedik le, ahol csak annyi ember utazhat egyszerre, ahány hely van a buszban. Így sem egy kimondottan kényelmes megoldás, de azért lényegesen jobb.

Száz szónak is egy a vége, hamarosan beesteledett, eltelt a nyolc óra helyett tíz is, én pedig megérkeztem egy újabb nagyvárosba, a lelkesedés minden nyoma nélkül. Keresgélés után végül ismét egy helyiek által preferált kis hotelben kötöttem ki az utazóknak ajánlott helyett, ami elégjó döntésnek bizonyult. Az eddigi legjobb szúnyogháló, meleg víz (leesett, hogy mióta elindultam Nairobiból, azaz majd egy hónapja ez volt az első meleg vizes zuhanyom...), finom reggeli. Egyedül a "hotel" faszerkezete okozott kis problémát, ugyanis eléggé nyekergett, ha bárki megmozdult, de ezt viszonylag hamar
megszoktam. Aludtam kb. kilenc órát egyhuzamban, még mindig kicsit idegen újdonságként hatott, hogy ágyban alhatok, majd írtam a blogra, összekészítettem a fotókat, s elindultam internetet keresni, illetve
valamilyen utazási iroda félét.

Tana azért kategóriákkal könnyedebb város, mint az eddig látott afrikai nagyvárosok, de azért lenyűgöznie nem sikerült. Az olcsó utcai kaját (10 Ft/ húsos samosa, 10 Ft/ kis fánk) mondjuk értékeltem, valamint azt, hogy kimondottan hűvös volt, de valahogy máshogy, mint ahogy otthon szokott. Quitora, vagy Cusco-ra emlékeztetett, a magasan fekvő városok jellegzetes éghajlata, annak ellenére, hogy Tana nem az Andokban, hanem a jóval alacsonyabb madagaszkári fensíkon fekszik. Sikerült internetet találnom és feltöltenem az összes előkészített képet, mindezt elképesztően lassan, de nem panaszkodok, először nem gondoltam volna, hogy akárcsak egy képet is fel tudok majd tölteni.Az utazási iroda már keményebb kihívásnak bizonyult. Az egy évvel korábbi puccs miatt alig van utazó az országban, így valahogy nem tolongtak körülöttem az ügynökök, nem akartak semmilyen utat eladni, és a megtalált iroda is zárva volt. Pont, amikor szeretnék egy "útra" befizetni. Hogy mifélére, és miért is? Úgy hallottam, hogy a legolcsóbb és legegyszerűbb út a Tsingy-hez (majd később kifejtem, most elég annyi, hogy egy hely, ahová mindenképp el akartam jutni) egy három napos kenuút, valamint három napos terepjáró út keveréke, amihez természetesen kell egy csoport, hiszen egyedül túl nagyok lennének a költségek.

Mivel nem talált meg senki azzal, hogy ilyesmit sózzon rám, végül úgy döntöttem, hogy a kenutúra nélkül is megleszek, és egyenesen Morondovaba megyek "busszal", ahonnan majd valahogy csak elintézem, hogy eljussak a Tsingyhez. Másnap reggel ki is mentem a buszállomásra, ahol kiderült, hogy három óra múlva indul a buszom, ami nem is volt olyan rossz, az is előfordulhatott volna, hogy vasárnap nincsen hely. Miután megvettem a jegyemet, kb. tíz percen belül megtalált valaki, hogy eladjon nekem egy fent leírt utat keddi indulással. Eltökélt voltam, hogy mostmár megyek, ahogy terveztem, de olyan jó volt az ár, hogy végül beleegyeztem. Kifizette a jegyem különbségét, hiszen így Morondova helyett egy kis faluba mentem, ahonnan kedd reggel indult a csoport.

Éjfél körül érkeztem meg Miandrivazoba, ahol úgy döntöttem, hogy nem állok neki egyedül megkeresni a hotel, inkább fiztetek egy riksásnak. Nem igazán szeretem a gyalogos riksákat, nem valami felemelő érzés, hogy valaki mezítláb hurcol téged, miközben te hátradőlve nézelődsz, és fizetsz 200 Forintot. Ugyanakkor mindig arra is figyelmeztetem magam, hogy a rendszert nem valószínű, hogy hirtelen meg tudom
változtatni, s ezek az emberek sokkal jobban rászorulnak erre a pénzre, mint a taxisok, saját autójukkal mondjuk... De mindegy is most ez az eszmefuttatás, éjfélkor nem is volt más választásom.

A hotelt megtaláltuk, a 200 Forint helyett jó érzéssel adtam a dupláját, így mindenki megnyugodott azt hiszem. A szállás csúcsszuper volt, a régi gyarmati stílust idéző fa épület első emelete, verandával, hintával, virágokkal... S bár sötét volt, azért annyit láttam az úton a faluból, hogy kíváncsi legyek rá. Jó kedvvel feküdtem le aludni, s nyugodtan, hiszen nem siettem sehova, egy teljes napom volt itt várva a csoportomat holnap.

A másnap gyorsan telt el. Reggeli, mosás, teregetés, olvasgatás, séta, még séta... A szájharmónikát is elővettem végre és gyakoroltam egy kicsit, ami inkább csak jól esett, mint jól ment, nagyon kijöttem a nem olyan sok gyakorlatból :). Vettem minifánkokat és narancsot a még megmaradt mandarinom mellé. Az otthoni étrendemmel ellentétben igyekszem sok zöldséget, gyümölcsöt enni, és amikor csak lehet, kipróbálni az otthon nem található fura gyümölcsöket, amikből jócskán akad mindenhol. (az erdőben kipróbáltam egy lemúr-agyvelőnek becézett gyümölcsöt... finomabb volt, mint ahogy kinézett, de gondolom a neve után ez nem meglepő).

Estefelé megérkezett a csoportom is... A beígért angolul beszélő emberek helyett mindenki franciául beszélt... És a hét emberből 5 francia is volt, akadt még egy spanyol lány (nem beszélt angolul) valamint egy belga srác, az egyedüli, aki normálisan beszélt angolul. Nem mondom, hogy el voltam ragadtatva, de gondoltam, majd megoldódnak a nyelvi problémák. Igazam is lett, éjszakára megoldódtak, vagy inkább feloldódtak a sörben és az ananász-rumban... Az egy hónapra érkezők vehemenciájával szórakoztak a franciák, de alapvetően nagyon szimpatikus kis társaság volt a hátulütőkkel együtt is.

Kedd reggel a formaságok elintézése után lesétáltunk a folyópartra, ahol már várt bennünket a három kenu megpakolva. Igazi fatörzsből faragott kenuk, egy-egy kormányossal, plusz egy szakács és a guide. Három kenuba fértünk be, evezőt ragadtunk, és elindultunk lefelé a folyón. Nem mondom, hogy nem fáradtam el az első öt percben, de azért kitartóan eveztem, végre valami mozgás, már úgyis hiányzott. A belga
sráccal és spanyol barátnőjével voltam egy kenuban, sokat nem beszéltünk, de ez egyáltalán nem is zavart. Evezetem, bámészkodtam, és igyekeztem nem zavartatni magam az egyre erősebben tűző nap miatt.

Az első nap a folyón annyira nem volt impresszív, leginkább füves volt a vidék, illetve kis falvak bukkantak fel egyre-másra. Bevallom, hiányzott a Amazonas-féle kenutúra, ahol az erdőben kanyargott a folyó, s lépten-nyomon valamilyen állat, vagy más érdekesség került elénk. Ettől függetlenül szép volt a táj, és nagy a nyugalom, s jó érzés volt érezhetően távolodni a civilizációtól. Este hamar kiderült, hogy a franciák minden este szeretnének jól szórakozni, s erre az utazást szervezők is fel voltak készülve. Táborverés után az első dolog a narancslé-méz-rum megfelelő arányú keverése volt, valamint a söröket a folyóba tettük hűlni. Talán a későbbiekben nem is fogok kitérni minden egyes estére, elég, ha annyit mondok most, hogy minden este akadt sör (vettünk út közben kis falvakban) és rum, az talán elég. Hol sokáig maradtam, hol korábban elköszöntem és megpróbáltam aludni, de alapvetően az esték legalább olyan jól sikerültek, mint a nappalok. Kis iszogatás után megérkezett az első vacsoránk is, amitől mindenkinek tátva maradt a szája. Egy-egy grillezett, aznap fogott hal, sültkrumpli és guacamole... De a guacamole valami hihetetlenül finom volt, és más, mint amilyet eddig kóstoltam: nem volt összenyomkodva az avocado, cak felkockázva, a paradicsom, hagyma úgyszintén... Valószínűleg az avocado maga volt pont tökéletes, de így összességében, a hatalmas halakkal együtt valami mesés kis pikniket csaptunk a folyóparti homokban, a csillagoktól hemzsegő (déli félteki) égbolt alatt.

A második nap már végre erdőben telt, kevesebbet eveztem és többet nézelődtem, találkoztunk krokodilokkal, ami megerősített bennünket abban, hogy annyira sűrűn ne akarjunk megállni fürödni. Néhány lemúrt is láttam a távolban, s a déli megálló egy gyönyörű kis vízeséshez vitt bennünket. Mivel nem az állatok miatt voltam itt, már csak a krokodillal is elégedett voltam, hiszen ez volt az egyetlen állat, amivel nem sikerült találkoznom az első meglátogatott nemzeti parkban.

A harmadik napon ismét kiértünk az erdőből, de út közben találtunk egy szép nagy kaméleont, az ebédet pedig egy olyan helyen töltöttük, ahol több különböző fajú lemúrcsalád is lakott. Ekkorra már mindenem fájt az evezéstől, így amikor csak lehetett letettem az evezőmet, de sajnos a belga srác is hasonlóan érzett... Mivel nem szerettem azt a gondolatot, hogy a kormányosunk egyedül evez, mindig újrakezdtem az evezést. Arra lettem öt óra körül figyelmes, hogy a lemenő nap mindent széppé varázsol. A zöld rizsföldek világítottak, a fák arannyá változtak... Szerencsére hamarosan megálltunk egy kis faluban sört venni, ami nekem azért jött kimondottan jól, mert így akadt téma is a megvilágosításhoz. Hogy jók lettek-e a képek, azt majd eldönthetitek ti.

Az este annyi változatosságot hozott, hogy beszerveztek "táncosokat" egy közeli faluból, akik zenéltek egy gitárszerű valamin, illetve üres vizespalackokkal (local STOMP). Nem szeretem a megszervezett kulturális eseményeket, de amikor egy kissrác nekiállt "táncolni", nem tudtam megállni, hogy ne csináljak pár képet, ne kezdjek el nevetni, és odafigyelni. Végül egyre többen lettek a táncosok, körbe-körbe jártak egyfajta transztáncot. Jól látszott, hogy a "megőrülés" imitálása, a normális viselkedés levedlése lehet a célja a táncnak, ami lehetett ugyan megszervezett, de azért nagyon érdekes volt.

Másnap reggel átkeltünk a folyón és búcsút mondtunk a kenuknak, a csomagokat zebu-szekerekre tettük (Zebu = helyi szarvasmarha) és gyalog indultunk a már várakozó terepjáró felé. Egy óra séta, néhány falun és sekély folyón való átkelés után meg is találtuk a fehér Land Rover Defendert...