Alvásról nemigen beszélhetek, hiszen valóban leszakadt az ég. A kormányos mellől figyeltem, ahogy szinte álltunk a hatalmas fekete, szakadó eső közepén hosszú órákon át. Amikor végül valamikor hajnalban
kicsit alábbhagyott az eső, s már olyan fáradt voltam, hogy állva is majdnem elaludtam, bemásztam a matrachoz. Félig ültem, a fejemet próbáltam a huzatban tartani, hogy minél kevesebb diesel-gőzt kelljen
belélegeznem. Végül elaludtam, de ötkor fel is ébredtem arra, hogy nem érzem magam jól. A huzat alábbhagyott, de az eső is elállt, így gyorsan elhagytam a matracot, és kiültem a vizes földre a szokásos helyemre.

Ahogy kezdett világosodni, lenéztem a tehenekre, s láttam, hogy kettő is fekszik egymás mellett, s valahogy azt éreztem, hogy nem alszanak, hanem elpusztultak, az egyik legalábbis biztosan. Szólni akartam
valakinek, de mielőtt megtehettem volna láttam, hogy az egyik, az állatokért felelős munkás odamászik, és ráteszi az állatok hasára a kezét. A légzésüket ellenőrizhette így, majd felült a korlátra, és gondterhelten nézett maga elé. Nem tévedtem a halált illetően...

...csak az állatott illetően. Az, amelyiket biztosra vettem, hogy meghalt, még élt, de alig, a másik viszont elpusztult az éjszaka folyamán. Láthatóan tanakodtak a hajón, hogy mi legyen az állattal,
majd döntésre jutottak. Megkérdeztük, hogy mi lesz, amire azt mondták, hogy az állat halott, azaz nem eszik meg. Feldarabolják, és bedobják a tengerbe. Így is tettek. Hosszú perceken keresztül hallgathattam a bozótvágó hangját, amivel darabolták a csontokat, a nemrég még élő állatot... Nem akartam, de nem bírtam nem odanézni, s amit láttam elborzasztott, hányingerem lett, nem volt kérdés ezúttal, hogy mitől... Egy tehén alig élt, feküdt a földön, míg a közvetlenül mellette fekvő hallott állatot darabolták félmeztelen fekete férfiak, nevetve, viccelődve. A körülöttük álló állatok próbáltak volna menekülni,
érezték, hogy mi történik, bár mindegyik hátat fordított a látványnak, de nem volt helyük, nem tudtak hova menni. És a halott állat darabjai egyre-másra repültek át a korláton, egyenesen a tengerbe... Fotóztam is, mert kellett, úgy éreztem, hogy ez is hozzá tartozik az utamhoz, ez is Afrika, de még mennyire az...

A nap folyamán több állat meghalt még. Nem láttam, de néha "felcsendült" a bozótvágó hangja... Aztán az emberek elkezdtek húsdarabokat vinni hátra a konyhához, az egyikük kezében egy hatalmas szív volt, ahogy mászott hátra a korláton. Egy óra sem telt el, mikor láttam, ahogy a hajón dolgozók nevetve, boldogan habzsolták a "húslevesüket", ami gyakorlatilag tömény főtt hús volt. Nem kínáltak meg, aminek nagyon örültem.

Délben végre feltűnt Grand Comoro szigete a láthatáron, de mikor rákérdeztem, kiderült, hogy még legalább tíz órába telik, míg odaérünk. Furcsa volt ülni, nézni a szigetet, ahogy csak nem akar
nagyobb lenni, közelebb kerülni. Aztán eljött a vacsora ideje. Rizs, megint rizs, természetesen. De ezúttal egy hatalmas adag hús virított mellette a tányéron... Rögtön tudtam, hogy mi ez, és visszavittem a konyhába, elmondtam nekik, hogy köszönöm, de nem kérem, igaziból éhes sem vagyok, nincs szükségem semmire... Még most is rosszul vagyok, ha belegondolok, ugyanakkor tudom az eszemmel, hogy nem ítélhetem el őket, miért is tenném. Legalábbis azért nem, hogy megették az állatot. Hogy hagyták meghalni, na az egy egészen más kérdés...

Tíz óra körül érkeztünk meg a kikötőbe. Egy nagyon, nagyon kicsi kikötőbe, egy nagyon kicsi szigeten. Az útlevelünk került le először a hajóról, mi még nem hagyhattuk el. Amíg a hajón vagyunk, nem is lépünk be az adott ország területére... Érdekes rendszer, pontosabban érdekes volt megtapasztalni azt, amiről eddig csak olvastam. Végül a határőrök szóltak, hogy menjünk a partra ellenőrzésre. A tehenek mellett kellett a fakarókon kimászni a mólóig, nem egy nagy élmény, főleg, hogy a fotóstáska is a vállamon volt. Nagy nehezen kijutottam, és odamentem a határőrökhöz, természetesen erősen imbolyogva, hiszen úgy éreztem, mintha a föld megállás nélkül mozogna alattam.

Hosszas huzavona és alkudozás után 60 Eurot fizettem, amiért cserébe remélhetőleg holnap reggelre kapok egy vízumot. Addig alhatok a hajón. Megint... Körbekérdeztem a kikötőben, és kiderült, hogy holnap reggel tízkor (haha) indul egy kis teherhajó Madagaszkárra. Hát meglátjuk, már nem vagyok annyira könnyen beetethető, de talán. Legyen így.

Visszamásztam a hajóra, és vártam, hogy a motor hűljön, és lakhatóvá váljon a matracom, ami már csak az enyém volt, mivel William megérkezett, és volt hol aludnia. Míg vártam, bementem a hídra, és néztem, mi történik a mólón. Megérkezett egy kisteherautó, amin volt egy daru is. Nagyon reméltem, hogy nem az jön, amire gondolok, de sajnos a legrosszabb történt. A teheneket a szarvuknál fogva emelték ki a mólóra.Több állat járni is alig tudott, alig élt... Nem tudom elmondani, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban a rosszulléten túl. Azt hiszem elfogytak a szavaim erre... Nem is bírtam nézni, mi történik, visszavonultam a matracomhoz. Megpróbálok aludni még egy utolsót ezen a hajón, hogy holnap végre végleg leszállhassak. Sok érdekes dolog történt, sokat tanultam, sokat láttam, de elég volt már...