Reggelre végre elmúlt a rosszullét, úgy tűnik, hogy vagy megszoktam a hajót, vagy tényleg a diesel-gőz volt a hibás a tegnapért. Azt nem mondom, hogy hibátlan volt az éjszaka, de legalább nem vagyok beteg. A föld kemény (acél) és egyenetlen (ottromba heggesztések) volt a kartonlepedő alatt, és nem is volt elég hely, hogy kinyújtsam a lábaimat, így jobb híján az oldalamon próbáltam meg aludni az erős óceáni szélben. Bár nem volt hideg, a hálózsák azért nagyon jól jött, mert belebugyolálva magam nem volt olyan zavaró a folyamatos szél.

Feltűnt, hogy a hajó nagyon lassan megy, s hamarosan ki is derült,hogy jól látom a helyzetet. A hajó nagyon lassú. Az egyik matróz elárulta Williamnek, hogy az út 48 óra helyett akár 80 órás is lehet. Nagyszerű... Elképzeltem, milyen is lenne 80 óra akkor, ha nem múlik el a rosszullét. Aztán inkább gyorsan el is felejtettem a dolgot, annyira ijesztő volt. Az idő még mindig nagyon szeles volt, magas hullámokkal és az áramlatok sem segítettek. A hajó maximális sebessége 6 csomó volt, de erősebb szélben inkább csak 3 csomó. Azóta tudom, hogy az átlag a régi hajóknál mind 10 csomó feletti sebesség, míg a modernebb teherhajók 20 csomónál is gyorsabbak. Ha jönne egy vihar, valószínűleg kífújna bennünket a partra. Jó kilátások, mondhatom...

Mivel nem volt hely a hajón, a híd mellett töltöttem az időm nagy részét ma, az árnyékos oldalon, de a szabadban. Csak ültem, és nézte a hullámokat. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valami madár repül a hullámok felett, majd eltűnik. Nem is bukkant fel újra, így azt hittem, rosszul láttam csak. Bámultam magam elé továbbra is, mikor egy újabb madár tűnt fel, s ekkor rájöttem, hogy a madár nem is madár, hanem hal.Olvastam már repülő halakról (nem a Piranha 3. Zs. Blockbuster repülő halaira gondolok), de még sosem láttam ilyesmit, de még ehhez hasonlót sem. Kiugrottak a vízből, és a felszín felett kb. fél méterrel vitorláztak a szélben, kormányoztak, megfordultak, és igen tisztességes távot tettek meg egy-egy alkalommal. Vettem is a fényképezőmet, s úgy döntöttem, megtaláltam az ideális időtöltést mára. Teleobjektívvel próbáltam repülő halat fotózni a háborgó tengeren:). Mivel kb. tíz percenként bukkant fel egy, az is általában nagyon távol, nagyon váratlanul és persze gyorsan, elég kilátástalannak tűnt a dolog, de időm az van. Hosszú órákon keresztül próbálkoztam, mire rájöttem, hogy egészen sokat sikerült elcsípnem, csak annyira kicsik, és gyorsak, hogy alig látszanak a képeken. Azaz félsikerről számolhatok be, az először elképzelhetetlen sikerült, a mozgó hajóról váratlanul felbukkanó kicsi, de annál gyorsabban repülő halakat fotóztam sikerrel, ugyanakkor a képek távolról sem lettek igazán jók... No mindegy, de jó időtöltés volt. Bármilyen időtöltés csak jó lehet egy vánszorgó hajón, ahol még helye sincs az embernek.

Egyre többet beszélgetek Williammel, sok mindent megtudtam Afrikáról, arról hogy valaki, akinek a családja több évszazada a kontinensen él, hogyan látja az afrikaiakat, a helyi problémákat, vagy mondjuk a fejlett Európát (ahol sosem járt). Ha valóban 80 órás lesz végül az út, remélem még sokat tudunk, fogunk beszélni, hiszen nagyon érdekes hallgatni, és nagyon jók a meglátásai is. És csak úgy, érdekes nekem egy olyan ember, akinek az értékrendje közel azonos az enyémmel, s mégis született afrikai.

A naplemente csodálatos a nagy, sötét, baljós felhőkkel és a tengerrel. Készítettem pár fotót, s most is az eget bámulom, a helyet, ahol a tengerbe bukott a napkorong. Felhős az ég, ami nem túl bíztató az éjszakámra gondolva, de nem tudok mit csinálni, a szabadban kell aludnom. Megintcsak remélem, nem fog esni...