Arra jutottam, hogy az embernek (és nem a tengerésznek persze) olyan ritkán adatik meg a lehetőség hajónaplót írni, hogy ezt nem hagyhatom ki. Így mostantól a Tanzánia-Madagaszkár közti egy hetes utam egy hét alatt, naponta lehet majd olvasni. Ezzel igyekszem kompenzálni azt, hogymár igen rég nem írtam, illetve ahogy elnéznem az internet-lehetőségeket Madagaszkáron nem is fogok tudni túl sűrűn bejelntkezni... Tehát:

Öt nap után ma végre senki nem jelentkezett azzal a hírrel, hogy csak "x" nap múlva megy mégis a hajóm. Minden jel arra utalt, hogy ma, azaz hétfőn már tényleg elindulunk. Persze a nekem ígért déli időpontban különösebben nem bíztam soha, de alapvetően már minden mindegy alapon örülök bármilyen időpontnak, amennyiben az még ma van.

Az első hajón töltött napomat a hajóhoz való eljutással kell kezdenem. Korán keltem, letusoltam, összepakoltam, vettem pár üveg vizet, majd elindultam hátizsákostól a kikötőbe. Pontosabban a kikötő előtti "ügynökségekhez", mivel egyenesen besétálni a kikötőbe nemigen lehet. Kisvártatva megjött az "ismerős" ügynök, aki eddig intézte a dolgaimat, s közölte, hogy a kapitány üzeni, vegyek magamnak ennivalót az útra. Nem erről volt szó, de gondoltam, ezen már nem fog semmi sem múlni, s miután megbizonyosodtam arról, hogy 48 órás útra számíthatok, ennek megfelelően tankoltam fel. Egy kis kenyér, két konzerv, egy lekvár, egy csomag keksz. Gondoltam, nem kell majd túlzásba vinni az evést, a lényeg, hogy elég vizem legyen, így bekészültem majd hat literrel.

Kivittek autóval a kikötőbe, pontosabban csak a közelébe, mert az 1ajtón(kapun)álló őr úgy döntött, hogy ma nincs kedve bennünket autóval beengedni, gyalogoljunk inkább a szakadó esőben. Gondolom rossz napja volt, utálta az esőt, vagy ilyesmi. Jól megázva érkeztünk meg végül a kikötőbe, ahol megláttam ugyan a hajómat, de nagyon nem voltam boldog, méghozzá két dolog miatt nem: az egyik az volt, hogy láthatólag még sehol nem álltak a hajó megpakolásával, a másik pedig az, hogy a pakolás egy másik hajón keresztül folyt. Ez csak azért zavart, mert ez azt jelentette természetesen, hogy én is csak azon a hajón keresztül juthatok fel a saját hajómra, ami azért tűnt problémásnak, mert a köztem, és célom között parkoló jármű egy halom fémhulladékkal volt megtömve. De ha a rakományt át tudják juttatni, nekem is át kell jutnom valahogy. Ezzel a gondolattal másztam fel a vashalom tetejére, s motoralkatrészeken, hűtőroncsokon, csavarokon és meghatározhatatlan éles, nehéz fémhulladékok ingatag tengerén keresztül közelítettem meg a saját hajómat, mindezt az összes cuccommal, úgy, hogy a két hajó közt elég jelentős volt a távolság. Miután nagynehezen eljutottam az "átkelés" helyéhez, elképzeltem egyszer-kétszer, milyen lehet hátizsákostól beleesni a két hajó közti résbe, egyenesen a vízbe. De annyira vicces és szürreális volt az egész szituáció, hogy valahogy
nem lehetett izgulni, vagy komolyan venni az esetleges kockázatot.

Kúszás-mászás, ugrás és egyéb mutatványok után átjutottam végül a hajómra, ahol nagyban folyt a pakolás. A hátizsákomat be tudtam tenni a hídra, ahonnan reméltem, hogy nem tűnik majd el, a fotóstáskát pedig magamnál tartottam. Elvileg volt a hajónak egy hátsó fedélzete ülésekkel, nemrég láttam, még üresen. Műanyag székeken lehetett
(volna) ülni napközben, s a fém földön aludni éjszaka. Oldalt nyitott volt a fedélzet, azaz majdnem minden irányba ki lehetett (volna) látni, eső esetén pedig ponyvákkal le lehetett (volna) zárni az egészet. Na, erre számítottam, mikor felmentem a fedélzetre, ehelyett
egy elég érdekes kép fogadott: bedobozolt hűtők, krumpli, alma és egyéb áru töltötte ki a fenti hely mintegy 80%-át, összesen négy szabad széket hagyva, és szinte semmi helyet a földön. A ponyva eleve le volt egendve biztosítandó az árut, így se légmozgás, sem pedig kilátás nem volt. Egy raklap sarkára telepedtem le, és azon gondolkodtam, milyen is lesz az elkövetkező két napom.

Ez ma, azaz hétfő 11 óra körül lehetett, mostmár így éjfél-felé sokkal okosabb vagyok, azt hiszem. Hamar kiderült persze, hogy délben nem megyünk sehová, hoszen még sok-sok árut várnak, és az állatokat csak este hozzák. Azaz a tehenek még mindig nem voltak sehol. (ami azt illeti így éjfél körül sincsenek még a hajón...). Úgy döntöttem, hogy akármi lesz is, maradok a hajón, hiszen nem szeretnék az összes cuccommal császkálni a városban, ráadásul nem tudhatom, hogy mikor indulunk el, és semmiképp sem szeretnék lemaradni. Olvastam kicsitm, de többnyire azzal töltöttem a napomaat, hogy néztem a rakodókat. A teljes mértékben vegyes árut teherautókról pakolták a hajóra, mindezt úgy, hogy élőláncot alkottak a fémhulladék tetején, s dobálták a könnyebb, görgették a nehezebb csomagokat. Akármennyire is legyen becsomagolva valami, nehezen tudtam elképzelni, hogy ne hagyjon nyomot rajta az, hogy meghempergetik egy rakat élesebbnél élesebb roncsban. De senki nem tűnt ilyen apróságokkal törődni. Egy idő után megérkeztek a matracok, amik bár alaposan be voltak csomagolva, de jól láthatóan megsínylették a folyamatot... És csak jöttek, jöttek a matracok, számomra teljesen érthetetlen módon. Mintha Comoro szigetén egyszerre mindenki új matracot szeretne.

Késő délután kifutottunk, de csak azért, hogy máshová "parkolhassunk" le, hiszen a teheneket mégsem vezethetik át a roncshalmon. Erre azért még Afrikában sem képesek az emberek, hiába, ők sem varázslók. Még semmi rosszat nem sejtettem akkor sem, amikor megláttam a kisteherautót újabb adak krumplival megpakolva. 50 kilós zsákok. Sok-sok zsák... És egy idő után leesett (mikor elzavartak a raklap sarkán foglalt helyemről), hogy lesz ez még érdekesebb... A már teljesen elfoglalt "utastér" nemlétező szabad helyére még sikerült bepakolni egy kisteherautónyi krumplit, illetve később még tíz-húsz matracot is,
biztos, ami biztos alapon.

Bevallom, kicsit aggódni kezdtem, hogy elég lesz-e a csomagolt élelem, hiszen már most egy plusz fél nappal kell számolnom, és nem pakoltam túl sok mindent. Épp számolgattam, illetve próbáltam elfeledkezni arról, hogy éhes vagyok, mikor is a "szakács" hozott egy tányér rizst egy kis szósszal. Ha jobban, alaposan is megnéztem, még hús is volt a szószban. Nem tudom most mit is jekent ez, de megköszöntem, és elfogyasztottam a tál ételt.

Estefelé megpróbáltam kialakítani egy kis zugot, ahol majd alhatok, de túl sokat nem sikerült elérnem. Egy helyet találtam, ahol úgyy tudtam rendezni a krumplizsákokat, hogy azokon ülve, egy másik, magasabban lévőre hajtva a fejem, ülve tudjak aludni. Ahogy egyre későbbre járt az idő és még mindig nem jöttek meg a tehenek, úgy döntöttem, hogy ki is próbálom az "ágyam". Mit is mondjak... Olyan volt, mintha krumplin aludni az ember, szagra, koszra, kényelemre, de azért működött, és vagy fél órát tudtam is pihenni. Mikor felébredtem, egy másik fehér emberre lettem figyelmes, hatvan körüli férfi, és folyékonyan beszél a helyiekkel. Mint azt hamarosan kiderítettem dél-afrikai állampolgár, de már 17 éve Madagaszkáron él a családjával együt. Az egy évvel ezelőtti mafagaszkári kormányváltás (puccs) miatt kénytelen utazgatni, mert nem szeretik most a dél-afrikaiakat, mivel a korábbi elnök pont oda menekült. Nem csoda, hogy menekült, hiszen megpróbálták meggyikolni... Így megy ez... Pedig Madagaszkár szigorúan véve nem is Afrika. Na mindegy.

Nagyon örülök sokat látott és angolul perfektül beszélő utazótársamnak, aki ugyan csak Comoroig jön, de legalább addig is lesz kivel beszélnem, mivel a személyzet, vagy matrózok, vagy kik is, nem beszélnek angolul. William (a fehér afrikai) elmondta a titkot, hogy ma már nem fogunk elindulni, mivel a teheneket csak a megfelelően magas vízálláskor lehet a hajóra terelni, sem előtte, sem utána. Ez pedig kettő óra magasságában lesz, azaz bármit is mondanak, az nem igaz, már csak holnap fogunk indulni. Az a pár óra már nem oszt, nem szoroz, csak azon szurkolok, hogy a tehenek végre megérkezzenek, mert ha nem, akkor még egy napot várhatunk. Lassan tényleg éjfél, a pakolást már úgy látom befejezték, már csak az állatokra várunk.