Gondolom igazából senkinek sem okoz túl nagy meglepetést, hogy szombat este nem indult el a hajóm. Nem tudom, hogy a tehenekkel volt-e probléma, esetleg valami egészen mással, de egy biztos, az új –tervezett- start hétfő dél. Természetesen kicsit szkeptikus vagyok, de igyekszem pozitívan gondolkodni, azaz szerintem legkésőbb hétfő éjszaka kifutunk a kikötőből. Érzem. És persze akarom :).

Igaziból már fel sem vettem, mikor kiderült az újabb csúszás. Elmentem könyvet venni, mert már mindenemet elolvastam, s egy igazi kincset találtam: William Easterly: The White Man’s Burden. Nem regény, és nem is egy könnyed olvasmány. Egy közgazdász könyve arról, hogy mégis hogyan lehet az, hogy az elmúlt ötven év nagy „nyugati kísérletei” mind-mind elbuktak, és nem hoztak pozitív változást a legszegényebb országok helyzetében. Egy könyv, ami nem a szegénységgel magával, hanem a nyugati segítő kísérletekkel és azok eleve halálra ítélt voltával foglalkozik. (az alcím: Why the West’s efforts to aid the Rest have done so much ill and so little good). Magamat is megleptem kicsit, mikor egy regény helyett végül ezzel sétaéltam ki a könyvesboltból, de nem kellett csalódnom, teljesen felforgatja az ember gondolatait a nagyon jó kérdések felvetésével. Nem ad egyszerű válaszokat, mert ilyenek nincsenek. Na mindegy, nem reklámozom tovább, ha otthon beszerezhető, javaslom mindenkinek, akiben már valaha felmerült a kérdés: miért nem változik semmi, miért vannak ekkora egyenlőtlenségek? És ha egyszer a nyugat tényleg akar ezen változtatni, akkor mégis miért nem történik semmi? (Bono rajongóknak nem ajánlom :)

Na, de a legfontosabb nem is a könyv volt, hanem a tengerpart. Elegem lett a városból, és egy kis sétából egyszerre egy nagy séta lett, majd egy kompút, majd riksa, majd strand. Kis helyi segítségem is volt, akivel együtt fogyasztottam végül el első tanzániai (Safari) sörömet.Az óceán meleg volt (első Afrikai óceán-élmény…), a nap ezerrel sütött, és végre egész nap nem esett, s vasárnap lévén az emberek többsége vagy otthon volt, vagy a strandokon. A strandon megint feltűnt, hogy az emberek többsége indiai, de már nem lepett meg. Az annál inkább, hogy a kis elkerített strandon végig indai zene szólt (amit szeretek, de azért na:) ), mintha afrikaiak nem is lettek volna ott. Furcsa érzés volt ülni a kis kunyhóm árnyékában a sörömmel, míg indai popzene üvöltött, s indai-afrikai gyerekek vegyesen pancsoltak az óceánban pár méterre tőlem. Az egészet még furcsábbá tette az a tény, hogy a helyi segítségem, akivel megosztottam a sörözés élményét, láthatóan nagyon nem szerette az indiaiakat.

A fürdésen, a semmittevésen és a sörön kívül vagy beszélgettem, vagy fotóztam, ami jól esett, hiszen egy ideje már úgy éreztem, hogy kicsit ingerszegény életet élek… Emberek, történetek, állatok, óceán… Minden pillanatban láttam valami érdekeset, vagy vártam készenlétben valami érdekesre, miközben igyekeztem minél több képet készíteni, ismét próbálgatva a különfélr beállításokat.

Volt itt minden… Ismét találkoztam egy gekkóval, amelyről időközben (a könyvesboltban) kiderítettem, hogy egy „sárgafejű törpegekkó”. Elég jól leírja a neve a kis lényt. Voltak picike rákok, szitakötők, játszó gyerekek, bámuló gyerekek, szaladgáló gyerekek, illetve sok-sok gyerek egyrakáson. Voltak extrém erősek(magamutogatók) egy fehér lány láttán, csónakosok és csónakok, kisebb és nagyobb hajók, billiárdszalon, és még ki tudja (emlékszik), hogy még mi.

Késődélután értem kicsit fáradtan „haza” (lassan már tényleg annak érzem a kis szobámat), lefürödtem, olvastam kicsit, és megpróbáltam összepakolni, de ahhoz nincs kedvem. Olyan jól belaktam itt a helyet:). Majd inkább reggel… Holnap reggel. Annak a napnak a reggelén, amikor TÉNYLEG elindul a hajóm, tehenekkel és velem megpakolva. HOLNAP! KOMOLYAN! :)

P.S.: A sörről jut eszembe: nemrég tűnt fel, hogy az anno feltöltött „Pilsner” márkájú sör lager-típusú… Ott virít a címkén :) Csak eszembe juto