A hajóm indulása az eredeti szerdára tervezett helyett először csütörtökre, majd végül ma, azaz szombat estére módosult. Már nem lepődtem meg a dolgon, és az indokon sem: meg kell várni a rakományt, hiszen a tehenek nélkül elindulni nem lenne túl ésszerű. Hát jó, az érvek elfogadása után nem nagyon maradt más, mint megpróbálni értelmesen eltölteni az újonnan nyert szabadidőmet. Mivel sajnos nem rögtön hétfőn tudtam meg a szombati indulást, nem tudtam elmenni Zanzibárra, vagy csinálni valami izgalmasat, ehelyett mindig vártam, és vártam. Mindezt egy alapvetően nem túl szerethető városban.

Az első egy-két nap nem volt probléma, aztán egy kicsit besokalltam, és eléggé lehangolt is lettem ennek megfelelően. Csak feküdtem a szobámban, olvasta, aludtam, vagy semmit nem csináltam. Aztán valahol úgy két napja elegem lett magamból, illetve a lehangoltságból is. Most mégis mit problémázok? Semmi különös nem történik, van hol aludnom, annyit pihenhetek, amennyit akarok, alig költök pénzt, azaz semmi gáz. Van mit olvasnom, és van a közelben net, azaz kommunikálhatok az otthoniakkal, vagy csinálhatok, amit csak akarok (óránként 230 Ft-ért).

Ezután már egészen más volt a várakozás. Elmendtem uszodát keresni, elvileg egy nagy hotelben van, és – természetesen pénzért – nem vendégek is használhatják. Gondoltam, hogy úszok egy nagyot, a mozgás majd jót fog tenni, de sajnos a medence inkább olyan nyaralós-pancsolós volt, mintsem uszodás, így erről a tervemről le kellett tennem. Időközben megnézhettem a hajómat is, amivel menni fogok. Kis teherhajó, a méretét majd azzal szemléltetem utólag, hogy hány thenet tudot elszállítani. De nem nagy, az biztos. Van egy kis nyitott fedélzete tetővel, székekkel, és egy viszonylag nagy szabad padlórésszel. Na, többnyire ott fogom tölteni a nappalokat a székeken, a tengert bámulva, s az éjszakákat a földön aludva. Ha esne az eső, semmi gond, van ponyva, amivel le lehet többé-kevésbé zárni a fedélzetet. Találkoztam a kapitánnyal is, teljesen normálisnak tűnik, de sajnos csak franciául, illetve szuahéliül beszél, így sajnos sokat nem fogunk tudni beszélgetni. Sebaj, talán valaki beszél majd angolul a hajón.

Tegnap úgy gondoltam, hogy elkezdhetnék írni egy regény-féleséget, amikor annyira unatkozom, hogy sem olvasni, sem filmet nézni, sem semmi máshoz nincsen kedvem. Ja, és amikor nincs igazából miről írni a blogra, mint például most is :). Egy oldalt írtam, aztán úgy döntöttem, hogy mielőtt folytatnám, a vázát kellene kidolgozni, úgyhogy annak is nekiláttam. Lehet, hogy végül semmi nem lesz az utazós fiktív történetemből, de úgy érzem, hogy út közben egyszerűbb lehet egy ilyet hitelesen és érdekesen megírni.

Na jó, tényleg semmi érdekes sem történt velem, mióta utoljára írtam, úgyhogy leírok gyorsan két beszélgetést, amiket ilyen pillanatokra tartogattam. Mindkettő a hotel kantinjában esett meg, mikor is idegenekkel ültem le egy asztalhoz:

Első beszélgetésem szereplője egy idősebb tanzániai férfi. Kiderült, hogy Moszkvában tanult annak idején, orvosnak, és ezért ismeri Magyarországot. Érdeklődött, hogy milyen most a helyzet, a gazdaság, és összehasonlította a dolgokat Tanzániával, hiszen mindkét ország egy kommunista időszak, rendszer után van. Ez mind nem annyira érdekes, de az talán igen, hogy én világosítottam fel arról, hogy már nincsen olyan, hogy Csehszlovákia.  Hogy már két külön országról beszélhetünk csak. Nagyon izgatott lett, és egyáltalán nem értette, hogy miért is történt, történhetett mindez. Nem gondoltam volna, hogy egyszer az életben egy ilyen kaliberű dolgot, ennyi idővel a megtörténte után még újdonságként fogok elmesélni valakinek. Érdekes, és aranyos szituáció volt.

A második beszélgetésem is egy helyivel esett meg, de nem született tanzániaival. A fehér férfi eredetileg svéd születéső, de már 30 éve él itt, a családja is ide köti már, és egészen eddig csodálatos volt számára az élet. Ugyanott reggelizett, ahol én, annyi különbséggel, hogy a reggeli után a pénzügyminiszterrel volt találkozója. Egy kis gyára volt Dar-ban, helyi munkásokkal, s ebből élt már hosszú ideje. De az elmúlt héten egy éjszaka valakik felgyújtották a gyárat, szétverték még a falakat is, és mindent tönkretettek. A helyi maffia… Nem akarják, hogy itt dolgozzon. Kétségbeesett volt, ugyanakkor eltölkélt is. A családjáért harcol – mondta, és bár idős már, de friss és fitt, bárkivel megküzd, ha kell… Régről ismeri a jelenlegi pénzügyminisztert, együtt dolgoztak valamikor régen. És most a segítségét kell, hogy kérje. A segítségét és a védelmét… Mikor befejeztem a reggelimet, sok sikert kívántam neki mind hangosan, mind magamban. Kezetfogtunk, nevettünk egyet, hogy talán találkozunk még egyszer véletlenül, akár Svédországban is, majd elköszöntünk egymástól. Természetesen nem láttam azóta, nem tudom, hogy sikerrel járt-e, hogy rendbe tudja-e hozni az életét. De sokszor eszembe jut, és nagyon remélem, hogy igen.

…no, most, hogy a tartalék sztorimat is elhasználtam, befejezem az írást. És ma este, ha törik, ha szakad, elindulok Madagaszkár felé, első körben Moroni-ra, a Comoro-szigeteken…  (a szep hajo a Zanzibárra tartó komp, a kevésbé szép az az én hajómról lett titokban fotózva, s az enyém… hát az még csak nem is ilyen :) )