Az ébredés szörnyű volt utolsó napomon Nairobiban. Ha végül valóban elmentünk volna kaszinóba, akkor valószínűleg kicsit másnapos lettem volna, ehelyett a szálláson pókereztünk hajnali kettőig-háromig, és valahogy nagyon megfáztam ezalatt. Így a reggel korán jött, öt óra magasságában a torokfákás keltett… Ráadásul az a gondolat sem segített túl sokat, hogy az újonc japán srác órákon át tartó küzdelem után ugyan, de mégiscsak megnyerte előlem a mi kis házi bajnokságunkat. Gyógyszer, C-vitamin és sok tea, kb. ez volt a terv, illetve továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy este irány Mombasa, elég volt már Nairobiból. 

A hollandok is így gondolták, hiszen tíz óra magasságában már előkerültek a kerékpárok, felkerültek a csomagok, és lassan készülődtek az induláshoz. Segítettünk levinni a bringákat az utcára… Fura volt nézni őket, rikító „kukásmellényben”, ahogy eltekernek a kaotikus forgalomban. Terveik szerint még úgy három hónap, míg elérnek Dél-Afrikába. Addig pedig sátorban alszanak, ahol eszükbe jut, a helyiek vizét isszák, és az utcáról esznek. No comment azt hiszem. 

Kerékpárunk nem lévén, a buszunk este kilenckor indult Mombasaba. A már említett svájci sráccal egyutt vettük meg a jegyet, ő is ugyanarra tartott amerre én, Mombasaig legalábbis biztosan. Lustaságból nem siettük el a jegyvásárlást, így sajnos mire eljutottunk addig, hogy megkeressük a különböző lehetséges irodákat, már csak egy buszra volt hely, ami ugyan tényleg busz volt, de egy gyakorlatlan szemlélő összetéveszthette volna egy nagy rakás fémből felhúzott konténerrel, vagy valami hasonlóval, ami semmi esetre sem nagyobb távolságok viszonylag gyors áthidalására szolgáló eszköz (jármű). 

Az indulásig még volt pár óránk, s mivel már ettem, ittam egy majdnem tökéletes masala teát egy drága kávézóban, interneteztem, és semmi konkrét dolgom nem volt, visszamentem a szállásra, és ledőltem a közös szobában egy padon. Gondoltam jót tesz majd a pihenés, mégiscsak rendesen megfáztam reggelre. Nem hittem volna, hogy egy-két óra ezen a helyen sok eseménnyel kecsegtet, de mégis így volt, még akkor is, ha ezek az események jelentőségüket tekintve lehet, hogy nem ütnek meg egy bizonyos mércét, mégis nekem valamiért megtetszettek. 

Ahogy feküdtem a padon, és már majdnem elaludtam, valami hozzáért a kezemhez. Egy macska ugrott fel mellém a padra. Mikor nem mozdultam, úgy döntött, hogy felmászik a mellkasomra, maj átmászott a lábamra, lefeküdt és talán el is aludt. Az egész vicces és szerethető volt egyszerre, megsimogattam, aztán megpróbáltam újra elaludni, miközben mások TV-t néztek, beszélgettek a szobában. Egy idő után a macska elunhatta magát, mert egyszercsak odébbállt, én pedig lassan megpróbáltam magamhoz térni, felültem, azzal a szándékkal, hogy olvasni fogok. A mozdulat közben egy nagy reccsenést hallottam, és a nadrágom egy jó tíz centis szakadással gazdagodott. Előző nap a lenvászon nadrágomat is sikrült kiszakítanom, most pedig a túranadrágomat (ha egyáltalán létezik ilyen ruhadarab). Több gondolatom is támadt hirtelen az esettel kapcsolatban. Az egyik az, hogy mennyire nem érdekel, hogy kiszakadt a nadrág, majd megvarrom, és kész. A másik az, hogy már értem, miért néz ki úgy a cucca ahogy a több hónapja Afrikát járó utazóknak. Valószínűleg lehetetlen igazán tisztán tartani, vagy egy idő után megtisztítani a dolgokat, a por, a vörös homok mindent bemocskol hamar. Ráadásul minden szakadt lesz előbb, vagy utóbb, ahogy azt az én példám is megmutatta pár nap után. Utaztam már több helyen, kontinensen, de ezt a fajta „elrendeltetett lezüllést” (természetesen csak külsőségekre gondolok ezalatt) még sehol nem tapasztaltam. Megintcsak az jut eszembe: This Is Africa. 

A macskanadrág, azaz macska és nadrág utáni harmadik nagy élmény a TV-hez köthető, amit egy idő után akaratlanul is elkezdtem figyelni. Dél-amerikai szappanoperát adtak, s mindezt angolul, hiszen az itteni TV-k angol adást sugároznak. Rájöttem hamar, hogy még sosem hallottam ilyen szappanoperát angolul, csak spanyolul, vagy magyarul. Elmondhatatlanul vicces, ahogy a latin-amerikai emberek tiszta, már-már zavaróan éles angolsággal siránkoznak, jajgatnak, vagy örülnek látványosan. Valahogy nagyon nem illett a nyelv a képekhez, de ekkor jött a legjobb rész: egy családtag elrablása után a családfő hazaviharzott, és elkezdett keresni valamit, de nagyon az íróasztal fiókjában. Miután végigtúrt egy halom iratot, kijelentette, hogy nem találja a „kidnapping insurance”, azaz az emberrablás biztosítás papírjait. Én szerintem hosszú percekig szakadtam a nevetéstől, és elképzeltem, hogyan működhet ez az egész mondjuk Mexikóban. Lehet, hogy ez csak nekem furcsa, de mindenesetre szerettem volna megemlékezni eme marhaságról. 

Csomagok összeszedve, gyógyszer bevéve, víz, fényképező és értékek külön táskában. Felszálltunk a buszra, ami belülről már határozottan busz-szerű volt egy laikus szemlélő számára ( de valószínűleg még így sem hitte volna el, hogy ezzel akarhat valaki nyolc órát utazni). Szűk hely, izzadságszag, kényelmetlen ülések, és egy kedves utas előttem, aki teljesen hátrahajtva ülését gyakorlatilak a mellkasomba nyomott fejtámlával próbál aludni, akármit is mondjak. Mindez azonban nem tudta kedvem szegni, hiszen első afrikai buszutam kezdtem meg éppen. Útitársammal még egy ideig beszélgettünk, majd megpróbáltunk aludni. Igaziból olyan ülőhelyzetet sikerült kifejlesztenem egy idő után, ami még engem is meglepett. Oldalt ülve a lábaimat az ülések közti folyósóra lógattam, és a kartámnlára dőlve, a kezemmel tartva magamat próbáltam meg első körben életben maradni, mikor ez már úgy tűnt rutinból megy, aludni is kicsit.  

Egy megálló volt út közben, ugyanolyan, mint mondjuk Thaiföldön. Mosdó, egy-két szabadtéri étterem, kis boltok, amik az elhaladó buszok és talán kamionok forgalmából élnek meg. Enni nem volt kedvem, de a furcsa testhelyzetnek hála mindennél jobban esett kinyújtoztatni végtagjaimat. Utána vissza a buszra, s minden ment ugyanígy tovább, talán annyi említésre méltó különbséggel, hogy az út egy fokkal rosszabb lett, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy minden tizedik percben jött egy olyan bukkanó, vagy talán fekvőrendőr, amitől az ember a levegőbe emelkedett, vagyis ami miatt a busz akkorát zuhant, hogy az ember a levegőben maradt. Azt hiszem ez kicsikét megnyugtatott, hiszen ezen az úton egy kényelmes székben ülve sem igen lehetett volna egy jót aludni. 

Négy-öt körül érkeztünk Mombasaba, ahol hamar fogtunk egy taxit, pontosabban tuk-tukot, vagy riksát. Itt Kenyában az indiai gyártmányokkal szemben inkább az olasz piaggo motor-riksákat preferálják, talán a nagyobb méretük miatt, nem tudom. Megtaláltuk a szállást, kaptunk is egy viszonylag normális szobát, és ledőltünk így reggeltájt aludni egy jót.

A reggeli helyett rögtön az ebéddel kezdtünk első napunkon Mombasaban, hiszen kb. délig aludtunk. Még a reggeli-ebéd előtt sikerült kiderítenem, hogy innen nem nagyon jutok el Madagaszkárra, mert nincsenek arra tartó teherhajók mostanában. Viszont ha elmegyek Zanzibárra Tanzániában, akkor nem lehet gond, onnan nagyon egyszerű hajót találni. Furcsa, hogy egy hete vagyok csak úton, és egyáltalán nem zavar, hogy valaki azt mondja, egy országgal odébb vagyok, mint szeretnék. Ha ott, hát ott, akkor odamegyek.  Persze nem sietek, először meggyógyulok, majd utána indulok neki az útnak. De semmi gond, addig is elleszek itt Kenyában. 

Úgy döntöttünk, hogy megkeressük a tengert. Az erre legalkalmasabbnak tűnő hely az óváros volt, így arra vettük az irányt. Az eddig hiányolt afrikai hőségben egy szép park, illetve az egyetlen igazi látványosság (nem is látványos) a „Jézus Erőd” mellett elsétálva jutottunk végül az óvárosba. Szűk utcák, az utcán játszó gyerekek (akik nem szerették volna ha lefotózom őket), ajándékboltok a faragott ajtajú régi épületekben. Csak mentünk előre, kerestük a kijáratot a tengerhez. Kiderült, hogy két olyan hely van csak, ahol itt kijuthatunk a partra, az egyik a régi kikötő, ahol fizetni kell, a másik egy park, ami ugyan ingyenes, de cserébe meg kell találni. Mi természetesen az utóbbi mellett döntöttünk és megkerestük a „parkot”, ami sok-sok jobb és bal, majd megint jobb és visszaforduló után került elő a kis utcák rengetegében. Az egész tulajdonképp egy lépcső volt csupán, ami egy stéghez vezetett, ahol néhány helyi „beach boy” edzett, úszott és ugrált a vízbe. A vízbe, ami tele volt szeméttel, zavaros folyónak tűnt inkább, mintsem egy öbölnek. A lépcsőkről ráláttunk a régi kikötőre, ahol alig volt csak némi mozgás, illetve kiláthattunk az óceánra is. Nem tudtunk leülni sem, az ott lévő helyiek folyamatosan pénzt akartak a fotókért, vagy kéretlen jótanácsokkal, információval ellátni azért, hogy cserébe majd pénzt kérhessenek.  

Az idő esőre állt, és nem is voltt túl kényelmes egy szituáció, így inkább elindultunk vissza a város központjába. Mikor újra kereszteztük az erőd előtti teret, valami olyanra lettem figyelmes, amit azóta kerestem a szememmel reménykedve, mióta Afrikába érkeztem. Egy férfi a sarkon, nagy serpenyőben éppen banán-chipset sütött. Azonnal vennem kellett egy zacskóval, még akkor is, ha nem pont olyan volt, mint amibe beleszerettem braziliában, és valószínűleg a normális ár dupláját kérték érte. A zsákmánnyal immáron boldogan sétáltam a szemerkélő esőben vissza a városközpont forgataga felé.  

Mikor visszaértünk a főútra, úgy döntöttünk, hogy talán mégsem kellene egyből a szállásunkra visszamenni, jobb lenne inkább keresni egy helyet, ahol megihatunk egy két sört. A torkom nem féjt ugyan, de egyre náthásabb lettem, ugyanakkor nem tudtam nem elismerni, hogy az ötlet márpedig igenis jó. Megkerestünk egy, az utikönyv által említett bárt, ami annyira nem volt messze tőlünk, és gyorsan rendeltünk egy sört. Pilsner neve miatt voltak elvárásaim vele szemben, de teljesen meglepett. Malátaíze volt nagyon, de alapvetően azért finom volt, és meglepően hideg, ami valószínűleg jelentősen megemelte a sör élvezhetőségét. Második sörnek egy 0,33-as Guinnes Foreign Extrát szemeltem ki, amit azóta ki akarok próbálni, hogy Dublinban jártam a Guinnes Factory-ban, és megtudtam, hogy Afrikába egy speciális típusú Guinnest exportálnak. A kóstolás után bátran állithatom, hogy egy roppant keserű Guinnest, ami ugyan nekem ízlett, de a barna söröket annyira nem kedvelők számára ihatatlan lehet. Erős, keserű, de hideg fekete lötty, amit véleményem szerint nem lehet nem szeretni. Na ez a Guinnes (Foreign Extra):). 

Azt hihetné az ember, hogy két új sör megkóstolása éppen elég új élmény egy bártól, ami ugyan nyitva van, de még közel sem pörög 100%-on, hiszen még nagyon korán van. Én sem vártam, sőt nem is szerettem volna semmi plusz élményt, de sajnos a helyi prostituáltak „támadása” elkerülhetetlen volt. Túl fehérek, túl férfiak, és túl elszigeteltek voltunk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Két hullámban jött két-két „hölgy”. Több nyelven is beszéltek, láthatóan sok külföldivel volt már dolguk, és teljesen kulturáltan néztek ki. Visszafogottan, de mégis kisminkelve, normálisan, csinosan felöltözve. Ha nem ebben a helyzetben találkozunk, biztosan eszembe sem jut a foglalkozásuk, de valószínűleg ez nagy mértékben az én hibám is lenne, hiszen még egyáltalán nem értem az itteni öltözködési viselkedési és egyéb normákat. Hiába próbáltam az első mondatommal rövidre zárni a „beszélgetést”, lehetetlen volt elküldeni őket, agresszív pedig semmiképp nem akartam lenni. Nem mondom, hogy nem jut az ember eszébe, hogy jól megmondja, hogy márpedig takarodj a fenébe, de Afrika talán nem az a hely, ahol ezt jó ötlet megtenni. Ezen túl pedig az ember valahol sajnálja is ezeket a lányokat, nem akarja igazán bántani őket, egészen egyszerűen csak azt akarja, hogy hagyják már békén, de azonnal. Mivel nem sikerült rövidre zárni szavakkal a szituációt, gyorsan megittuk a sörünket, és angolosan távoztunk. 

Vissza a hotelszobába, kis pihenés, olvasás. Már éreztem, hogy nem vagyok túl jól, de mégis úgy gondoltam, hogy jó ötlet elmenni egy kaszinóba. Nem voltam éhes, de úgy gondoltuk, hogy majd ott lesz kaja is, ha mégis megéheznék. Fogtunk egy riksát, és elmentünk a helyre, ami nem volt igazi nagy bevásárlóközpont, inkább egy külvárosi létesítmény különálló üzletekkel, egy multiplex mozival, kaszinóval és egy olasz étteremmel. Jót nevettünk, mikor megláttuk Roberto olasz éttermét és pizzériáját, mivel a svájci srác kb. egy órája említette, hogy enne egy pizzát. A jeleknek nem lehet ellenszegülni, így bementünk az étterembe, ahol valódi kemencében valódi olasz sütötte a pizzát (az utóbbit onnan tudom, hogy Roberto kijött a konyhából köszönni). Négysajtos pizzát rendeltem (akik ismernek azoknak talán leesik az álla, de nem  baj, fő a változatosság – illetve se magyaros, se húsimádó pizzájuk nem volt…) ami iszonyatosan finom volt, a második legjobb pizza, amit utazásaim során ettem. Az első egyértelműen a bolíviai esőerdő kis falujában található, ahol öt este ettem ugyanazt a pizzát, mert annyira ízlett, hogy nem tudtam mást kipróbálni. 

A pizza után jóllakva kerestük a kaszinó bejáratát, amit a bowlingtermen keresztül végül meg is találtunk. Kis kaszinó, egyetlen terem néhány asztallal, ahol többnyire indiaiak játszottak roulettet, vagy black jacket. Valódi pókerasztal nem volt, így előkeríttettem a managert, hogy kiderítsem, hogyan is lehet igazi pókert játszani. Van asztaluk, és dealert is biztosítanak, ha elég ember akad, a tétek mértékét a játékosok döntik el, s a kaszinó bizonyos százalékot tesz el magának. Mikor megnéztük a táblát a kaszinó százalékáról döbbentünk csak rá, hogy itt igazi pókert csak nagyban lehet játszani, olyan nagyban, ami számunkra egészen biztosan nem érdekes. De persze ezt abban a szituációban már nem mutathattuk ki, hiszen mi voltunk a pénzes fehérek, akik bejöttünk a kaszinóba, s egyenlőre biztonságban, hiszen úgy tűnt, nincsen kivel játszani. Egy sör mellett elbeszélgettünk egy esetleges másnap esti parti összehozásáról, majd hagytuk dolgozni. A svájci srác váltott egy kis pénzt, amit rövid nyerő szakasz után elvesztett gépi pókeren. Én öt zsetont váltottam (280 Ft), amit még rövidebb idő alatt vesztettem el, s abba is hagytam a dolgot. A gépi póker és félkarú rablók nem képezik a világom részét. A svájci srác újra váltott, megpróbálta visszanyerni a pénzét, de természetesen ehelyett mindent elvesztett. 

Ezután kibaktattunk a kaszinó elé az időközben újra eleredt esőben, és taxi helyett találtunk két motort, amikkel visszajutottunk a hotelhez. Rég ültem motoron valaki mögött, esőben pedig talán még soha. Vicces és nagyon kényelmetlen volt egyszerre, de valahogy az utazás közben az ember (de lehet, csak én) az új dolgokat még akkor is élvezi, ha nem éppen a legjobbak. Persze van a komfortnak egy negatív határa, amit átlépve már egyáltalán nem viccesek a dolgok, de most ilyesmiről szó sem volt.

A szobába visszaérve már éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Egyre náthásabb vagyok, köhögni kezdtem, és hőemelkedésem is lett. Az alvás sem volt az igazi, olyan, mintha valaki folyamatosan a mellkasomon ülne. 

Azóta már egy nap eltelt, egész nap feküdtem, vizet ittam, vitamint szedtem és próbáltam pihenni. Eddig lázam még nem volt, ami jó jel, és talán ez az egész napos pihenés is segített valamit. Holnap még pihenőnap mindenképp, aztán meglátom, hogy mikor, és hogyan pontosan, de irány Tanzánia, Zanzibár szigete, ahol kersek egy teherhajót, ami márpedig elvisz Madagaszkárra, ha törik, ha szakad :).