Kicsit utnaszámoltam, és ez a negyedik napom Afrikában, és egyben negyedik napom Nairobiban. Terveztem mától egy szafarit, de az esti véget nem érő esőzések után úgy döntöttem, hogy a low season nem baj, ha végig szakad az eső, az már inkább, és inkább maradtam, ahol voltam. Ma megnézve az időjárás jelentést a neten, boldogan konstatáltam döntésem helyességét, mivel minden jel arra mutat, hogy az úticélomnak tervezett nemzeti parkban egész héten esni fog mostantól. Így nem marad más hátra, mint előre, a rögtönzött tervek szerint irány az óceán, Mombassa városa pontosabban, és ott majd meglátom, merre tovább. Illetve kiderítem, mi is a helyzet pontosan a Madagaszkárra tartó teherhajókkal. Ennyit a jövőről, ami ugyan közeli, de mégsem túl megfogható még a számomra.

A jelen a következő: jóllakottan, kicsit fáradtan ülök az ágyamban és írok (milyen meglepő, igaz?).

És akkor jöhet a múlt, pontosabban néhány kiemelt jelenség, gondolat, esemény az elmúlt  napokból. Először is megismerkedtem újdonsült szobatársaimmal, akik már be is lakták szobánkat, mire a múltkori poszt feltöltése után visszaérkeztem a szállásomra. Egészen komoly kis társaság: egy holland testvérpár, akik otthonról bringáznak le a Dél-Afrikai Köztársaságig. Eredetileg nyugaton kezdték, de Ghánánál elakadtak, és átrepültek Kenyába, hogy keleten folytassák útjukat. S jelenleg pihenőjüket töltik Nairobiban. A kedvenc sztorim tőlük az, hogy az útikönyvükből az azokról az országokról szóló részeket, ahol már jártak WC papírnak használták fel, hogy azzal is csökkentsék a cipelendő terhet. Van rajtuk kívül egy Svéd srác. Igen, magas, és igen, nagyon szőke, és ráadásul még göndör is:). Na ő meg Svédországból indult szárazföldön, a cél a foci VB egy meccse. Az utolsó, és egyben talán legviccesebb szobatársam egy eredetileg koszovói, de már húsz éve svájci srác, aki egy világkörüli út végénél jár. Kilenc hónapja indult, olyasmi repjeggyel, amit végül a „kötöttségek” miatt nem vettem meg.

Adottak tehát ezek az emberek, és egy olyan közös attitűd, ami nemigen segít elindulni Nairobiból: hej, ráérünk arra még… De ez nem is baj, végre egyszer nem kell sietnem sehova, indulok, amikor indulok, talán holnap.

A tegnapi nap viszonylag vicces volt, bár sokáig nem történt semmi különös. Lementünk egyet reggelizni a helyi olcsó étterembe, és ettünk Chapati-t (indiai kenyér eredetileg, de itt valahogy nagyon más), húsos Samosa-t (szintén indiai eredetű, hússal-zöldséggel töltött olajban kisütött keltészta) és omlettet. A kávé egy elég rossz kísérlet volt, de azért legyűrtem. A kaja finom, laktató és olcsó, bár nem igazán tudnám meghatározni az általános jellegüket. Valahogy olyan, mintha nem is igen lenne afrikai konyha a városban. Mondjuk nagyon nem meglepő, ha belegondolok Pesten is viszonylag kevés gyorsétterem, vagy utcai árus szolgál fel gulyást, vagy pörköltet… A reggeli egyik fontos fejleménye az volt, hogy a szobában is észlelt kis csótányoknak nevet is találtam, miután reggeli közben hosszasan szemléltem, ahogy fel-le rohangálnak a falon. Mivel nappal is aktívak, egyáltalán nem tartanak sem a fénytől, sem az emberektől, elneveztem őket „Daywalker”-eknek.

Reggeli után talán pihentem egy kicsit, majd elmentem hatalmas ügyintéző és bevásárló körütamra. Azaz: interneten megnéztem a Forint árfolyamot, és rádöbbentem, hogy a gyengülés annyira mégsem tűnik átmenetinek. Nem kommentálom inkább a dolgot, ez van. Utána nagyon fontos lépésként ettem egy csokis fánkot, amit már akkorra egy napja tervezgettem. A fánk jó volt. Semmi extra, de jó. A csoki viszont, ami sajnos elválaszthatatlan részét képezte a fánknak a meleg miatt, na az borzalmas volt. Mintha felvizezett avas, és nem is eredeti kakaóport öntöttek volna rá, és hagyták volna megszáradni. De a fánk jó volt…:) Ezután  következett egy nagyobb könyvesbolt, ahol Afrika élővilágáról kerestem valamilyen kalauzt, vagy határozó féleséget. Kenya ideális hely ebből a szempontból, a könyvek többsége angol, és egészen sok nagy könyvesboltjuk is van. Nem volt túl nagy az állatvilággal foglalkozó „részleg”, de mivel helyben voltunk, csakis a releváns darabokat tartalmazta. Volt itt kelet-afrikai hüllő és kétéltű határozó, Kenya emléőseit összegyűjtő könyv, és egy igazi gyöngyszem: egy fekete, puha műbőr borítású, kicsit hosszúkás formátumú, ezer oldalas könyv, mely pont olyan volt, amilyennek egy ideális könyvet elképzeltem (azon túl, hogy ez drága volt). A címe: National Audubon Society Field Guide to African Wildlife. Egy USA-ban kiadott, komoly, és részletes útmutató Afrika legfontosabb állatfajaihoz. Természetesen a teljesség igénye nélkül. Már otthon is kerestem ilyesmit, úgyhogy szemrebbenés nélkül kifizettem az árát, ami megfelel öt éjszaka szállásnak itt Nairobiban. De a könyv pont olyan, mint egy otthoni, gyerekkori kedvencem, a rovarhatározóm. Azaz mostmár szakirodalommal felfegyverkezve vethetem be magam gyakorlatilag Afrika bármely vadonjába, s így ha még van időm, épp megnézhetem, hogy milyen nagy állat rohan éppen felém.

A könyv megvásárlása után akartam pénzt felvenni a szafari miatt, de meglátva a helyzetet, ami a boltból kilépve fogadott, hamar meggondoltam magam. Monszun-szerű eső esett, az utcán tíz centis víz hömpölygött, s minden eresz alatt emberek tucatja ácsorgott, arra várván, hátha hamarosan alábbhagy a dolog. Egy ideig én is csak álltam, de kezdtem megunni a helyzetet, s lévén a könyvön kívül semmilyen vízre érzékeny érték nem volt nálam (s a könyv is alaposan becsomagolva) nekieredtem a szállásomhoz vezető nem túl hosszú útnak. Nem gondoltam volna soha, hogy az amúgy vízi átkelésre tervezett szandálomat (először én sem igazán értettem mit jelent ez) egyhamar rendeltetés-szerűen fogom használni, azt pedig pláne nem, hogy mindezt egy város kellős közepén fogom tenni. Mindettől függetlenül élveztem a helyzetet, és viszonylag hamar, tetők alatt ugrálva, kisebb-nagyobb ideiglenes patakokon keresztülvágva elértem a szállásomat.

A szállásomat, ahol már vártak a többiek, méghozzá nagyon kedvesen: sörrel.

Álljon itt pár mondat a sörről: Tusker márkájú, 4,2%-os, lager típusú sör, 1922-ig visszanyúló hagyományokkal. Mivel még rendesen hűtve nem volt hozzá szerencsém, így az ízét sem tudom teljesen hitelesen visszaadni, de azért valószínűleg nem tévedek akkor, ha nem teszem a top 10 sör közé. Iható, első helyi söröm lévén abban  a pillanatban nagyon ízlett, de szerintem minőségben valahol a Kőbányai közelében lehet.

Letusoltam, átöltöztem, majd rövid sörözés után úgy döntöttünk ideje vacsorázni, az eső is kicsit alábbhagyott. Azt mondták, ismernek egy tuti helyet, Burgerland a neve, de inkább ne kérjek burgert, mert az nagyon rossz… Kicsit szkeptikus voltam a bevezető után, de könnyen meggyőzhető voltam azzal, hogy van pepper-steak.Hiba volt, de sebaj, az ember a saját hibáiból tanul. Az étterem, ha lehet annak nevezni, közel volt, és mivel fent nem volt hely, lementünk az alagsorba. Ilyenkor érzi meg egy kicsit az ember, hogy mit is jelent egy fejlődő országban lenni. Nem azt, hogy az emberek, vagy a társadalom nem elég fejlett. Ezt talán sose éreztem még sehol. Szerintem ahol többmilliós városok működnek, az a társadalom elég fejlett már, maximum más, mint mondjuk Európa java. Inkább csak arról van szó, hogy ezekben az országokban bizonyos dolgok nem érdeklik az emberek többségét. Amíg egy gyorsétteremben van étel, szék és asztal, addig minden rendben van. Nem gond, hogy az ember egy ablaktalan alagsorban ül, ami padlótól plafonig ki van csempézve, a falon néhány tükör, vagy újságkivágás. A székek műanyag kertibútorok, az asztalok szintúgy, vagy éppen ócska fatákolmányok. Az egész hely igazából egyáltalán nem inspirál étkezésre, de ugyan már, erre miért is lenne szükség? Itt az emberek akkor esznek valószínűleg, ha éhesek, és ezen a körülmények, amíg minden kellék megvan, nem tudnak változtatni.

Ezzel a mentalitással tudok azonosulni, azaz engem sem zavart a pince hangulata, éhesen vártam a steaket. Kis idő múlva meg is érkezett a dolog. Azon túl, hogy nem steak volt, és a pepper dolgot is valahogy úgy értették, hogy annyi borsban hempergették meg a húst, hogy az már szó szerint fájt. Fájt, de megettem, mert éhes voltam. „This Is Africa” :)

Miután mind befejeztük a jól megérdemelt lakománkat, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy sört, így a szállás felé menet betértünk egy első emeleti nagyobb bárba. Igazi filmekbe illő hely: hosszú lépcső vezet fel a bejárathoz az utcáról, szűk, mindkét oldalról súrol a fal, ahogy felérsz a neonnal jelzett bejárathoz. Már hallod a dübörgő zenét, de még így is arcon csap a hang, amint belépsz a bárba. Iszonyat hangerővel valamilyen helyi gangster-rap szól, amit egy DJ kever, néha Barbie Girl-szerű szólamokkal, de mindezt úgy, hogy a dolog egy pillanatra sem veszti el komolyságát.

Szegénységről itt nem beszélhetünk, három TV-n, ebből egy széles vásznú LCD lehet követni a helyi és természetesen az angol focit, lehet napi menüt enni (marhamáj kenyérrel), amit egy fagyispult szerű helyen mérnek ki. Mivel mind jóllakottan érkeztünk, rögtön sört rendeltünk, és felfüggesztettünk minden nemű kommunikációt egymással, hiszen úgysem hallhattunk semmit a zenén kívül. Érdekes volt az egész szituáció, egyedüli európaiként ültünk a láthatóan felkapott bárban, ahol zajlott az élet, fiatalok táncoltak, idősebbek ittak, vagy csak ültek és nézték a TV-t. A fények élesek, a székek asztalok majd összedőlnek, de ezen már nem lepődik meg senki, amíg ülni lehet rajtuk, addig rendben vannak. Senki nem reklamál, hiszen mindenki része a megegyezésnek, miszerint bizonyos dolgok számítanak, bizonyos dolgok pedig nem. Ha mi európaiak ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor az egész érthetővé, és teljes mértékben élvezhetővé válik.

Mivel nem tudtunk kommunikálni, jobbnak láttuk, hogyha viszünk magunkkal sört a szállásra, és ott folytatjuk az estét. Mintha csak otthon lettem volna, komolyan:). Kifizettük a betét árát, majd ma visszavisszük az üvegeket, semmi sem veszhet kárba. Aztán visszatértünk, iszogattunk, s pókerezni kezdtünk. No limit Texas Holdem, mindenki betett kb. 500 Ft-ot, s a nyertes visz mindent. Zsetonok nem lévén papírcetlikre írtuk a címleteket, s fél háromig játszottunk, mikoris mindenki inkább az alvás mellett döntött.

De a játszmát nem hagyjuk abba, hamarosan befejezzük, s eldől a kőkemény 3000 Ft-os nyeremény sorsa:). Ha nem szólok róla többet, akkor valószínűleg nem én nyertem :). Aztán szépen lassan alakulni látszik a terv ismét estére. Ha még találok egy viselhető pólót, akkor valószínűleg ma este kicsit távolabbi szegletébe merészkedünk a városnak, és elmegyünk a legtutibb Casino-ba. Ha minden igaz, akkor 2000 Ft beugróval lehet pókerezni, és ingyen fogyasztás jár egész este. Hasonlóan hangzik a nepáli kaszinóhoz, de remélem, hogy az itteni póker ismerősebb lesz, mint a nepáli, azzal sajnos nem sok mindent tudtam kezdeni (azon túl, hogy kb. tíz perc alatt elvesztettem minden pénzem). Tehát ma este, ha minden jól megy kaszinó, holnap pedig, ha minden igaz egy éjszakai busz segítségével irány a tengerpart…

…időközben elmentünk ma is enni valamit, egy angolul alig beszélő japán srác utasításait követve elindultunk egy eddig még nem ismert irányba. Három, maximum négy utcányira mehettünk a szállástól, mikor már kezdett nagyon megváltozni a „táj”, az emberek öltözete és úgy általában a hangulat is. Beértünk egy olyan városrészbe, amit szerintem leginkább átmeneti zónának lehetne nevezni, és ami sok fejlődő országbeli városban megtalálható. A belváros még zűrösebb részeinél is jelentősen szegényebb negyed, ami talán megegyezhet az általunk leginkább tapasztalható legmélyebb (európai?) szegénynegyeddel. Nem lepődtem meg, hogy Kairóhoz hasonlóan itt is az autószerelő műhelyek és alkatrészboltok voltak túlnyomó többségben, úgy tűnik, hogy ez valahogy hozzátartozik ehhez a fajta határmezsgyéhez. Egy ideig még reménykedve tovább mentünk, hátha megtaláljuk azt a bizonyos éttermet, de egy pont után értelmetlenné vált a próbálkozás, hiszen eljutottunk az átmeneti negyed túlsó végébe, és ráláttunk a valódi szegény, vagy pontosabban nyomornegyedre. A folyó mentén összetákolt fa, pala, vagy bádogviskók olyan közel épültek egymáshoz, hogy tetejuk összefüggő, de sokszínű felszínt alkotott a folyó mellett. Minden szempontbon érzékelhető volt, hogy ide még nappal, többen sem mehetünk, és persze nem is akarunk. Visszafordultunk, és óvatosan megkerestük a visszautat a már ismert városrészekhez.

Érdekes volt, ahogy nem szólt hármunk közül senki egy szót sem, mintha csak szégyellnénk azt, amit látunk, mintha a mi hibánk lenne az, hogy ekkora különbségek léteznek az emberek körülményei között. Persze ehhez egészséges óvatosság, és talán kis félelem is társult, ami így együtt könnyedén felülírta az amúgy természetes módon feltámadó kíváncsiságot…

Ideje felmásolni mindent egy pendrive-ra, és elmenni a ma felfedezett, eddigi leggyorsabb internet kávézóba. (a hollandok szerint egész Afrika eddigi leggyorsabb internetkapcsolata, ami azért annyira nem jó jel…).