Az érkezés Nairobiba meglepően simán ment, három ülésen elfekve végigaludtam a repülőutat, és percek alatt megkaptam a vízumomat is a leszállás után. A vízummal kapcsolatos egyetlen érdekesség, hogy rögtön feltűnt, a határőr mennyire hasonlít Wesley Snipes-ra. (Azóta több Snipes-szal, egy Morgan Freeman-nal is találkoztam. Ha Samuel L. Jackson is szembe jön, tényleg kérek autogrammot. – azt hiszem ez azt jelzi, hogy még nem szoktam meg teljesen, hogy egy feketék által lakott országban/kontinensen/ vagyok...) Annyira gyorsan ment minden, hogy hajnali fél négykor már kint ültem a reptér kávézójában egy méretes hosszúkávét kortyolgatva, s azon gondolkodtam, hogy nem kellene itt egészen véletlenül most melegnek lennie? Először csak egy vékony inget vettem fel, majd a pulcsimat is, amit nagy nehez előráncigáltam valahonnan a táska közepéről. Nem gondoltam volna, hogy egyhamar szükségem lesz rá, azt meg végképp nem, hogy az Afrikába érkezés első perceiben. No mindegy, hamar kiderült, hogy a hajnal bizony hideg tud lenni Kenyában.

A taxisok nem voltak túl erőszakosak, de azért jobban éreztem magam a kávézó nyugalmában. A terv az volt, hogy reggelig várok, amikor is elvileg van egy busz, ami bevisz Nairobi központjába nyolc dollárért, ami jobban hangzott, mint a 30 dollár, amit a taxisok kértek volna. Ráadásul reggel már van lehetőség válogatni a szállások között, nem kell rögtön az első mellett dönteni, ahogyan általában tesz az ember, ha négykor érkezik meg valahova. Eljött a hat óra, kávé elfogyott, Barna megfagyott… És elindult buszt keresni… Azt mondták, hogy a busz csak hétkor indul, de én azért megpróbáltam korábban, hátha. De legalább azt megtudom, hogy honnan is indul. Öt perc séta után megjelent egy buszra távolról emlékeztető jármű, ami lassított, majd megállt a közelemben. Kicsit futottam utána, hogy lássák, komolyan gondolom ám a dolgot, nem csak arra keresek taxit, majd felszálltam, és értelmesnek, egyáltalán nem álmosnak tűnő arcot színlelve megtudtam, hogy ez bizony a központba megy. Fehér ember már annak a helynek a közelében sem volt, ahonnan a busz indult, nemhogy a buszon, úgyhogy úgy gondoltam, nem is kérdezek árat, majd fapofával adok egy 100 Schillingest (275 Forint kb.) és meglátom mi történik.

A busz elindult, majd megállt, elindult, majd megállt… Nem minden bokornál, csak minden másodiknál, de mivel egy összefüggő cserjés képezte az út szélét kilométereken keresztül, ezért viszonylag gyakran álltunk meg. Az ajtót kezelő fiú kiabált ilyenkor kicsit, néhányan felszálltak, majd mentünk tovább. A rendszer több helyről ismerős volt, így tudtam, hogy ne tévesszen meg a kezdetben üres busz, fognak ezen még lógni, és ne aggódjak, hogy senki nem kért tőlem pénzt, amikor már elegen lesznek, elindul a jegyszedő fiú (aki nem az ajtót kezelő fiú). A busz hamar megtelt (és egyszer úgy éreztem, majdnem fel is borult, de mivel senki nem izgult, én is igyekeztem nyugalmat sugározni rettegő tekintetemmel, és visszafojtott levegővel), és a jegyszedő is megtalált, elvette a 100-ast, és visszaadta a felét, magyarázva, hogy ha végig megyek, az bizony súlyos 50 lesz. Bólogattam, mosolyogtam, majd magamban arra gondoltam, hogy a Lonely Planetben szereplő 30$ Taxi, 8$ Busz kiegészíthető lenne 80Cent helyi busz-szerű valami (matatu a hivatalos neve amúgy).

A központba érve nem kellett túl sokat kószálnom, mire megtaláltam a leglepukkantabb, legkoszosabb, de mégis nagyobb utcát, ahonnan legalább száz matatu indult, vagyis próbált indulni egyszerre. A szállás, amit kinéztem ennek az utcának a végén volt… Érdekes, ahogyan a fejlődő országokban mindig kialakul egy hátizsákos utazókra specializálódott hely. És még érdekesebb, hogy ezek a helyek (mint Delhiben a Paharganj) mindig a városközpont legrosszabb hírű, legócskább helyein alakulnak ki. No mindegy, nem lepődtem meg, mint ahogyan azon sem, amikor az útikönyv azt írta, Nairobi központja egészen rendben van, biztonságos, bár vannak azért problémás részek („trouble zone”), mint például a Latema Road, az utca, amelyikben a szállásom van.

Megtaláltam a kis hostelt, megvártam, míg kinyitják a rácsot, majd megtudtam, hogy csak dorm van, azaz másokkal osztozom majd a szobán, cserébe kb 1500 Forint egy éjszaka. Belementem, van füldugóm alapon (ekkor még nem tudtam, hogy a disco lesz a hangos és nem a szobatárs). Közös „zuhany” és „wc”, valamint garantáltan javításra szoruló szúnyoghálók, ici-pici csótányok (de azért nagyobbak, mint Szófia bébi-csótányai), meg ilyesmi… De ennyiért ne reklamáljon az ember, fontosabb a biztonság, arra pedig úgy tűnik itt adnak (kop-kop), és az ágynemű is tisztának tűnik (reggel nem voltak rajtam kiütések, így szerintem az is).

Az első napomat Kenyában többnyire alvással töltöttem, több részletben, illetve megpróbáltam körbeérdeklődni, hogy mennyibe kerülnek a szafarik, mikor is érdemes menni, mennyibe kerül a repjegy Gabonba, vagy éppen Madagaszkárra. Sokat sétáltam első nap (mikor nem aludtam…), de nagyon semmit sem tudtam elintézni, ami eléggé frusztrált. Azt hittem, hogy majd egymást érik a szafarikat kínáló irodákat és nekem csak ki kell választanom azt, ami nekem leginkább tetszik. Aztán kiderült, hogy annyira a szezonon kívül vagyunk, hogy sok iroda ki sem nyit. Amik meg vannak, azokat nem nagyon lehet megtalálni… Az első nap legalább megtudtam, hol van nemzetközi repjegyeket értékesítő iroda (bár már bezárt), és azt, hogy a szállásom is szervez szafarit, amire mindenképpen be akarnak szervezni. De eddig sikeresen ellenálltam. Az ebédem igazán említésre méltó, hiszen életem legrondább sültkrumplija és egy kis kolbász-szerű valami alkotta. Olajosan, sótlanul. Ez azt hiszem a városi középosztály igénytelenebb gyorsbüféje. Ha nagyon nincs más, akkor sok plusz sóval (és legközelebb „kolbász nélkül”) fogyasztható, de nem hiszem, hogy valaha is arra ébredek majd csorgó nyállal, hogy ilyet szeretnék enni. Az ára kolbész nélkül 100, kolbásszal 200 Ft nagyságrendileg. A vacsorám már sokkal jobb volt, marhapörkölt, fura, párolt zöld valami és főtt rizs. Mindez friss mangóitallal kb. 700 Ft. Valahol a kettő közé kellene majd belőni a jövőre nézve az étkezéseket, és akkor minden rendben lesz.

Az egész város, a nyüzsgés, a buszok, az emberek kicsit hasonlítanak a közel-keletre, azt hiszem, hogy Nairobi annyira nem „afrikai”, hogy nem is éreztem azt a nagy sokkkot, amire számítottam (méghogy nem voltak elvárásaim, mi?). A reptértől a városig kis ízelítőt kaphattam Afrikából: a föld valóban vörös, az emberek valóban feketék, sokan, nagyon sokan közlekednek gyalog és tényleg minden férfi haja rövid és inget hord. Na jó, a viccet félretéve úgy érzem, hogy az „igazi” Afrika élmény még várat magára, de nem is baj szerintem ez a fajta fokozatosság.

A közel-kelethez képest nagy különbség akkor mutatkozik meg, amikor leszáll az éjszaka. Az emberek ilyenkor eltűnnek az utcákról, nem hirtelen menekülve, de azért mégis elég gyorsan ahhoz, hogy feltűnő legyen a dolog. Aki nem akar hazamenni, az választhat a számtalan bárból, amik reggelig bömböltetik a zenét, és természetesen (alapvetően keresztény ország lévén) alkoholt is felszolgálnak. Ezen kívül a város üres utcáit „megszálló” prostituáltak is eléggé megkülönböztetik Nairobit bármely arab várostól… Nem volt kedvem még egy üveg sörhöz sem, így a vacsorám után szépen visszaballagtam a kiürülű utcákon a szállásomhoz (érték, fényképező nem volt nálam). A tetőről még szemlélődtem kicsit, majd aludtam közel 12 órát a gondosan kijavítgatott, megigazított szúnyogháló alatt.

És akkor a mai napon mi is történt? Rövid leszek, hiszen a mászkálás része hasonló volt, annyi különbséggel, hogy ma már tudtam, hova menjek. Mostmár van min gondolkoznom, kitalálnom, hogy mit is csinálok a napokban. Még mindig nincs kedvem tervezgetni, így sokat azért nem töprengtem eddig rajta. Ami inkább említésre méltó, az az, hogy kis segítséggel megmutatták Kenya legjobb franchise kávézóját, ahol egy bazinagy hosszúkávéval igyekeztem elűzni kezdődő fejfájásomat. A kávé… Zseniális, komolyan. Ahhoz képest, hogy Dél-Amerikában nem lehetett jó kávét inni, erre bevallom nem számítottam. Az árak az otthoninak megfelelőek, az íz viszont… Otthon csak ritkán akad az ember elé hasonlóan zamatos kávé. A kávé után azonban megéreztem a reggeli hiányát, s mivel már ebédidő volt, és pont szembejött egy helyi hamburgeres gyorsbüfé, gondoltam hódolok az általam és magamnak megteremtett utazós hagyományomnak, miszerint mindenhol megkóstolom a helyi igazi trash-hamburgert, ha lehet, a legnagyobbat, a legtöbb hússal, meg mindennel, ami belefér. A giga-burger érzés elmaradt, de azért jól laktam. Bár egy napi szállás árát semmiképpen nem érte meg… De ki kellett próbálnom, és azt hiszem, ez sem fog elrettenteni attól, hogy bárhol máshol ugyanígy cselekedjek. A hagyomány, az hagyomány.

A burger után vissza a szállásomra, immáron egyedül vagyok a négy fős szobában, így gondoltam a pillanatnyi nyugalmat kihasználva kipihenem a nap fáradalmait. Majd irány a tető, a nyüzsit néztem, és néha-néha kattintottam egyet, próbálgattam a még számomra új beállításokat. Aztán mikor a nap elment, én pedig meguntam a nézelődést, lejöttem a szobámba írogatni kicsit. Aztán irány egy netcafe, és feltöltöm az egészet. Legalábbis most ez a terv.

Nem is tudom, mit gondoljak így alig másfél nap után Afrikáról. Komolyan nem. De azt hiszem, hogy egy ideig még nem is fogok tudni semmilyen, a hiteleshez közelítő véleményt és benyomást megfogalmazni. Annyira új, és annyira keveset láttam, érzékeltem belőle. De az biztos, hogy eddig minden rendben (kop-kop), hogy kezdem lassan megemészteni, hogy a szabadság az egy általam régóta vágyott szenzációsan jó dolog, és nem teher, nem ijesztő. Egyre többet mosolygok magamban és néha magamon, ami elengedhetetlen az egyedül utazók számára, és talán lassan kicsit ki is nyílok. Hiszen az első napokban az ember még nem tudja ám levetkőzni az otthonról hozott mentalitását. Ülünk a metrón, és nem nézünk másra, nem szólunk máshoz, idegeneknek nem köszönünk, és lehetőleg zenét hallgatva még jobban próbáljuk kizárni a külvilágot, a többi embert. Az egyedül utazó embernek ugyan jóban kell lennie magával és jól lenni magában, de ezt a fajta zártságot is el kell felejtenie minél hamarabb. Hiszen egyedül indulunk el otthonról, de ettől még nem akarjuk beszélgetések, hosszabb-rövidebb ideig mellénk csapódó útitársak nélkül végigélni az egész utazást. A változás nem megy ugyan egyik napról a másikra, de azt hiszem ez majdnem mindennel így van az utazással kapcsolatban, hiszen legalább harmadszor írok ilyesmit… És jó is ez így, hiszen csak annyit mutat, hogy nem csak földrajzi értelemben utazunk ilyenkor. És ez fontos. Azt hiszem…

A befejezes most ekezet nelkul erkezik, hiszen vasarnap Nairobiban egyaltalan nyitva tarto netkavezot talalni sem konnyu, nemhogy meg az ekezetekkel bajlodjak. Raadasul sietnem kell, hiszen mar egyszer volt aramkimaradas, amikor minden elszallt. Ugy erzem, bar sokat irtam ahhoz kepest, hogy csak masfel napja vagyok itt, megis annyi minden jut meg eszembe, amit nem irtam meg a hostelben a laptopon. Kiemelek egyet, amit nem tudok nem leirni...

A zene az, amirol mindenkepp irnom kell: tegnap este igazi party/ejszaka volt, bar csak a szobambol hallgattam tobbnyire, nem ereztem az erot ilyesmihez (meg). A zene, amit az emberek a buliban hallgatnak, hihetetlenul erdekes. Kiemelendo a Barbie Girl, es a korabeli slagerek, melyek ugyan nem leptek meg, de azert viccesen hangzottak. Otthon is vannak retro-bulik, de valahogy itt az az erzese az embereknek, hogy ez nem retro, ez veresen komoly partyzene... De nekem ez volt a kevesbe feltuno. Az igazi meglepetest az jelentette, foleg Del-Amerika utan, hogy az ido teltevel egyre-masra kerultek elo a helyi, leginkabb reggaetonra hasonlito szamok. Komolyan, mintha mondjuk Kolumbiabol importalnak a sajat zenejuk alapjat. Lehet, hogy az egyenlito kornyeken egeszen egyszeruen csak ez a stilus jon be az embereknek? Vagy az alkohol teszi? A kozel-keleten, vagy Indiaban, ahol nemigen fogyasztanak alkoholt, egeszen mas, sajatos zene alakult ki... Vagy a vallas? Vagy egyszeruen csak egy jo idoben meghozott jo uzleti lepes? Ezek most csak kerdesek, de amint megvan a valasz, jelentkezem vele.

A masik, majdnem zene elmenyem reggel ert, amikor tizkor eloszor a misere(?) ebredtem. Nem vagyok meggyozodve rola, hogy valoban mise volt, de annak is elment, figyelembe veve a dobbal es valamilyen billentyus hangszerrel kisert noi uvoltest. Valoban uvoltes volt inkabb, mintsem enek, de a ritmus es a hangulat azt sejtette, hogy valamilyen vallasos dologrol van szo, ami ugyanakkor olyan mertekben elut mindentol, amivel valaha is talalkoztam, hogy ennek is szivesen utannanezek majd... Az uvoltes-szeru jelenseg amugy kesobb a nap folyman tobbszor is felzengett...

Sotetedik, es nalam van a fenykepezo laptop, igy lassan indulnom kell vissza a szallasomra. A kepeket pedig sajnos nem tudom feltolteni, ezert csak egyet illesztek be meg tegnaprol. A Facebook ugy tunik tanacstalan volt a hostelemet illetoen... :)))))))

A kepeket sikerult frissiteni, nem sok, de legalabb sokaig tartott feltolteni oket :)