Fura az élet, valóban sokszor ismétlődnek benne számunkra fontos, vagy valamiért nyomot hagyó események, helyek. Mikor tegnap éjszaka landolt a gép, már ismerős volt számomra a vízum-rendszer, tudtam, hol vegyek ki pénzt, hol keressek taxit. És a repülőn azt is kitaláltam, hol fogok megszállni, kinéztem a kis hotelt a könyvemből és megjegyeztem a nevét, címét. Így majd nem tűnök olyannak, mint aki most jött le a falvédőről, Lonely Planettel a kezében, bárgyú, félénk rácsodálkozással az arcán. Ez tulajdonképp működött is, hiszen csodálkozva konstatálták, hogy címet mondok (arab cím, már gyanús lehetett volna), majd csak utána egy mindenki számára ismeretlen hotel nevét. Hát igen, az igazán olcsó helyek általában egy irodaház valahanyadik emeletét takarják, cégér nélkül. Átfutott az agyamon a taxis viselkedése alapján, hogy nem ismeri a címet, de aztán gondoltam, majd megoldjuk.

Hat évvel ezelőtt első taxizásomkor vissza a hotelemhez (hasonló kaliberű) még a címet sem tudtam. Azt hittem, hogy tudják, hova akarok menni, de elvittek egy hasonló hangzású (valódi) luxushotelhez... Csodálkoztam nagyokat, majd másfél órát keringtünk, míg felismertem valahogy a helyet, hiszen a Hilton tövében lévő kis épület ötödik emeletén laktam. Így csak odakacsáztunk kis idő múlva.

Vissza a tegnaphoz: a taxiút jól indult, Amr Diab zenéjének szeretete láthatóan közelebb vitt a taxisom lelkéhez, próbáltunk beszélgetni, múlatni az időt. Mígnem a vélt cím közelébe értünk, és láthatóan elfogyott a tudomány(a). Már mindenkit megkérdeztünk, fél órát köröztünk, majdnem elütöttünk legalább három különböző korú embert különböző sarkokon. Mikor már kezdett erős de ja vue érzés úrrá lenni rajtam, felkerült az "i"-re a pont, befordultunk a Hilton tövében lévő kis épület elé. Gondoltam, felvidítom, és mondtam, hogy álljunk meg itt, megnézem, hogy még létezik-e az a régi hotel, és ha igen, akkor jó lesz ez is. Erre megszólalt a lelkiismerete, mindenképp eredeti célomhoz akart juttatni, így még kb negyed órát forgolódtunk az ejféli csúcsforgalomban (nem vicc, itt ilyen is van, vagyis szerintem mindenféle csúcsforgalom van inkább...), mígnem újabb két útbaigazítás után megtaláltuk a hotelt. A régi szállásommal mértani pontossággal szemközt...

Azaz hat évvel később ugyanúgy elveszve érkeztem meg szállásomhoz, aminek ablakából a régi hotelemet láttam, csak annyi volt a különbség, hogy most én akartam több pénzt adni a taxisomnak lelkiismeretessége miatt, míg anno a taxis akart rám rendőrt hívni a plusz másfél órás kerülő miatt, és azért, mert nem volt nálam több pénz. No, valahogy így esett, hogy megérkeztem Kairóba.

Kairó amúgy egy hatalmas, nyüzsgő, szmogbűzös város, ahol a nappalok elviselhetetlenül melegek, az autók megállás nélkül dudálnak... és én valamiért mégis nagyon szeretem. Harmadjára járok itt, így nem is igazán tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. A nevezetességeket még első ittlétemkor láttam, így arra gondoltam, Taxi nélkül indulok, céltalanul, és ha elfáradok, majd iszom egy jó teát a millióny kis teázó-vízipipázó valamelyikében. Arabtudámos a nullához közelít, de teát kérni almás vízipipával kiválóan tudok:)

Sétáltam hát egy nagyot, teázgatva, nézelődve, lihegve, és közben megállapítottam, hogy minden fotós rendkívül izmos ember lehet, mert a fotóstáska tényleg egy komoly dolog, főleg, ha vizet is cipelünk benne. Így a nagy sétát szemléletesen úgy tudnám leginkább leírni: bandukoltam, meg-megállva. A szállásom egy eléggé (nagyon) nem turistás helyen volt, így egyenesen a zűrzavarba érkeztem, ráadásul itt a péntek ünnep, és piacnap is éppen. Azaz a séta megfelelt az emberek, az autóalkatrészek (dudák akkumlátorra kötve, hogy hallhassa mindenki szép hangjukat), és egyéb hasznos -és sokszor nagyon haszontalannak tűnő- holmik kerülgetésének. Egy óra körül azonban valami érezhetően kezdett megváltozni. A járdán, ahol addig a kirakodóvásár és a sétám zajlott, egyszercsak szőnyegek és gyékények, szegényebb sarkokon egyszerű kartonlapok jelentek meg. Láttam már hasonlót, de tényleg csak hasonlót korábban. Az egyik legnagyobb kereszteződés egy szabályos szőnyegtengerré változott, és onnantól csakis a két út egyikének közepén lehetett közlekedni.

Nincs tapasztalatom az emberek fotózásában, de úgy gondoltam, itt az alkalom kipróbálni magam, persze jó kezdőhöz híven távolból, teleobjektívvel. Átmentem az út csendesebb (nyugati?) oldalára, és egy fa tövéből kezdtem keresni a témát, ami jött is csőstül. Kattogtattam a gépet, de megintcsak jó kezdőhöz híven, csak egy-egy kép sikerült jobban, vagy úgy, hogy azt szívesen megtartom, de nem is baj ez. Hol lenne a tanulás öröme az egészben, ha már most minden képem szuper lenne.

Annyire megérintett a kép, ahogy a teljes káosz és zsibvásár egy nyitott mecsetté változik, hogy azt terveztem, a poszt címe az "Imádság" lesz, de aztán út közben azt hiszem elszállt az ihletem.

Ezután ebédeltem egyet egy olyan helyen, ahonnan anyum biztosan kifordult volna egyből, ezt már csak onnan is tudom biztosan, hogy egyszer bevittem már Egyiptomban egy hasonló helyre:-) Koftát kértem (sült darálthús talán a legjobb fordítás), s amíg vártam, hogy kihozzák, a mellém leülő, angolul nem tudó férfi megkínált egy helyi specialitással, májjal töltött kiflivel:). Próbáltam visszautasítani, de van, hogy az ember megérzi a helyzethez amúgy európai szemmel nem illő, egyszerű vendégszeretetet. Nem volt oka, hogy megkínált az ételéből, nem ismertük egymást, még beszélni sem tudtunk. Egész egyszerűen mellettem tudott csak leülni, én meg köszöntem neki, és nem zavartuk egymást... Kell minden hasonló élmény, hogy eszembe jusson akkor, amikor európai voltom miatt színlelt kedvességgel akarnak valamire rávenni. Amikor teával kínálnak, hogy vegyek valamit. Jó érezni, hogy tényleg van emögött egy valódi kedvesség is, ami nem egyenlő a turizmus által teremtett természetellenes (ugyanakkor természetes, hogy így alakult) "barátsággal". Azt hiszem, hogy azok, akik nem akarnak a "barátod" lenni hirtelen, csak egyszerűen megkínálnak valamivel, majd továbbmennek, azok az emberek, akiket jó megtalálni, bárhol is járj a világban.

Ezután elmentem (nem bírtam nem arra tévedni "véletlenül") az Egyiptomi Múzeumba feltöltődni egy kicsit az újabb ájszakai utazás előtt. Szerintem akárhányszor lépjek be az épületbe, valami mindig is azt fogja mondani nekem, hogy üljek le a nagyterem lépcsőjére, tegyek be valamilyen szép zenét, és addig ülljek ott, amíg csak jól esik.

Most pedig a hotelben már, a földön, párnák közt blogot írva... És annyi időm marad még éppen, mielőtt indulnék a reptérre, hogy lemenjek a tegnap este megtalált helyre, kérjek egy teát almás vízipipával, és elbúcsúzzak egy időre, de semmiképp sem végleg Egyiptomtól. Nem volt rossz ám mindez egy transzfer megállástól!

Utána pedig irány az Egyenlítőn túli, ismeretlen Afrika...