Az elutazás előtti utolsó este... Furán gyorsan jött el, ugyanakkor nem érzem, hogy rohannom kellene bármivel is. A mai nap még nem a pakolásé, arra ott van az éjszaka, ami lassan rámköszön azért. A mai nap, mint ahogy az elmúlt pár nap is, a búcsúról szól.

Furcsa dolog ám ez a búcsúzás, szerethető és gyűlölhető egyszerre. Nem tudom eldönteni, hogy melyik érzés az, amelyik erősebben küzd, de azt tudom, hogy nem leszek hajlandó megutálni a dolgot. Tehát, maradjunk annál, hogy a búcsúzás jó dolog.

Vannak, akiket mindenképpen látni akartam még, mielőtt elmegyek, és ez az érzés olyan erősen támadt fel bennem, hogy volt, akit Erdélyből ráncigáltam fel Pestre, volt akiért Debrecenbe vonatoztam boldogan, de persze volt olyan is, akit nap, mint nap láttam, s mégis fontosnak éreztem, hogy a mindennapitól elkülönülve, valóban vele legyek. Vannak, akiket szerettem volna látni, de a nagy rohanásban nem sikerült a dolog. Hiába, fontos emberek vagyunk (nem) egy rohanó és fontos(kodó) világban :-). 

Még ma reggel is úgy éreztem, hogy rossz dolog, ha valakivel nem találkozhatok, akivel szeretnék, vagy aki még szeretne velem találkozni. De ma estére megértettem, vagy sokkal inkább megéreztem, hogy ez marhaság. Tényleg minden belül zajlik ám le, tényleg nem számít, hogy az elutazás előttre időzített találka meglegyen, és jól sikerüljön. Minden más, minden, ami eddig történ, az számít. És az, amit érzünk.

Egyedül ülök az utolsó estémen, és szomorkodhatnék, hogy egyedül vagyok, vagy gyorsan szervezheték még valami partit, időm végülis van, csak délután repülök. De rájöttem, hogy az igazi búcsúzás magányos dolog. Akkor történik meg, mikor rádöbbenünk, hogy mi az, amiről lemondunk egy időre, kik azok az emberek, és mit jelentenek nekünk. Ülök, és mindez már egy órája nyomja a lelkem, komoly, de megnyugtató teherként. Egy "szia", vagy egy kézfogás elköszönés csupán, egy gesztus, ami nem más, mint az ezer-meg ezer elköszönés, amikor tudjuk, másnap látni fogjuk újra a munkatársunkat.

Én a búcsúról akarok írni, vagy inkább a búcsúról írok már egy ideje... Fel kell fogni, hogy mit hagyok itt, egyedül kell lennem, csacsogás, és beszélgetések nélkül. Hiszen ha nem így tennék, akkor azt sem tudnám értékelni, amit kapok cserébe. Hiszen ingyen kapnám...Valaki azt mondta nekem: el kell döntened, mit áldozol be az utazásodért, vagy nem lesz rendben a dolog. Én először azt hittem, hogy -talán csak időlegesen- a karrier az, amiről lemondok. Aztán azt is hittem, hogy a nyugodt, békés jóllétről itthon. És csak ma esett le teljesen, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó. Én a számomra fontos emberekről, a szeretetről mondok le, arról, hogy egy ideig a közelükbe lehessek, segíthessek nekik, vagy ők segíthessenek... 

Nem először érzek ilyet, de valószínűleg olyan ritkák a valódi búcsúzások az ember életében, hogy el is felejti a sok elköszönés közepette, hogy milyen érzés is ez...

"Őszintén köszönet mindenkinek, akik megteremtették bennem a valódi búcsúzás keser-édes érzését!"

És akkor jöjjön egy könnyedebb dolog - íme az utolsó kép 2 centis hajjal rólam itthonról, más néven a "before" picture, csak azért, hogy legyen megfelelő referencia az "after" képhez majd :)