Az utolsó, rablásos bejegyzés óta megérkeztem Tanzániába, pontosabban Dar El Salamba, a „béke mennyországába”. Na de ne szaladjunk előre ennyire az időben, vegyük szépen sorra, hogyan is sikerült idejutnom.

A „bűn és a bűnhődés” után sokáig gondolkoztam, hogy lemondjam azt a tervemet, hogy elmegyünk este kilenckor megnézni a Robin Hoodot az egyetlen helyi „multiplex” moziban. Végül úgy döntöttem, hogy azzal segítek a legtöbbet magamon, ha elmegyek. Le kell vonnom a megfelelő következtetéseket a nap eseményeiből, ugyanakkor nem hagyhatom, hogy azok befolyásoljanak. Hiszen pontosan tudtam, hova jövök, és igazából semmi olyan sem történt, ami konkrétan, fizikailag megakadályozná azt, hogy továbblépjek, utazzak, és azt tegyem, amit szeretnék.

Így esett hát, hogy nyolckor riksába ültünk és megcéloztuk a mozit. Át a városközponton, át a hídon, irány a külváros, a már említett kaszinó és Roberto olasz éttermének közvetlen szomszédsága. Hamar értünk oda, így volt idő alaposan megnézni a „komplexumot”. Kis mozi, egyetlen teremmel, így egymás után mindig más filmeket adnak, és naponta egyszer legalább műsorra kerül egy Bollywood szülte alkotás is. Hamar világossá vált, hogy miért, hiszen a mozitz látogatók jelentős része indiai volt. Egyre erősebb bennem az az érzés, hogy míg Európa formálta Kelet Afrika múltját, addig India a jelenét. Persze ez így biztosan nem igaz, sőt, sok szempontból, mint például vallási, vagy spirituális szempontból egyáltalán nem is. De míg az india templomokat csak az itt élő indiaiak látogatják, és valószínűleg a „megtérő” afrikaiak aránya a zéróhoz közelít, addig az ételek, az áruk, a filmek melyek indiából érkeztek (vagy érkeztek egykoron) széles körben terjednek és népszerűek. Furcsa látni, hogy míg például Londonban az indiaik többsége bevándorló státuszba érkezik, addig az afrikában élő indiaiak üzletemberek, kaszinóba és moziba járó gazdag emberek. Persze ezen, csak mint tapasztalaton lehet csodálkozni, hiszen a számok ismeretesek, az, hogy Indiában a középréteg (aki itt már gazdagnak számít) sokmilliós tömeget jelent, s komoly versenytársa már az összeurópai középrétegnek.

Na de ne kalandozzunk el ennyire a mozitól és Robin Hoodtól :). A popcorn megvan, olyan, mint otthon. Pipa. A Cola is megvan, a különbségek: itt üvegből töltik a pohárba, ami nem papír, hanem átlátszó műanyag, és sajnos csak 4 decis, de van szívószál és fedő, azaz a feeling rendben. Pipa. Jó helyre vettünk jegyet, középre ülünk az egyetlen, de jó nagy teremben. Kényelmes, légkondícionált nagy terem. Pipa. Indulnak a reklámok… Na ezek kicsit máshogy néznek ki, hoszen mintegy TV-újságban, úgy vetítik az állóképeket és a szövegeket a különböző mombasai üzletekről, hotelekről. Az egyetlen reklámfilmben gyurmafigurák szerepelnek és a helyi mobilszolgáltató jegyezte (upsz, szakma, bocsánat…). Pont, mikor már kezdtem volna elunni magam, megjelent egy lobogó zászló, s mindenki felpattant és egyenes háttal, párhuzamos karokkal várta a megszólaló himnuszt. Gyorsan felálltam én is, és valahogy átéreztem a szlovák hazafiassági törvény… Nem volt ez rossz nekem, de itt utazóként mindenre rácsodálkozom, minden új és érdekes (ha kirabolnak az rossz is pluszban:-)). Ja igen, és ha kéthavonta eljutok egy moziba, akkor sokat mondtam…

A filmről most inkább nem írok, bár annyi mindent tudnék írni róla. Röviden: rájöttem, hogy ez a mű a filmtörténelem két fontos alkotásához is kapcsolódik. A Gladiátor talán mindenkinek egyértelmű a stáblista alapján, de azért van itt még szimbolikus föld-fogdosás is talomban. A másik vonal a Batman filmekhez köti az alkotást, közelebbről a Batman Begins-hez. Ugyanis ez a film egyértelműen a Robin Hood Begins (csak elfelejtették az alcímet odaírni, vagy az előd jól levédte), hiszen a film ott fejeződik be, ahonnan egyáltalán Robin Hood létezett eddig, és van még hely a folytatásnak, Green Knight címmel. Mielőtt ezt kevésnek tartanánk a kapcsolódáshoz, megjegyzem Batman segédje Robin a zöld ruhájában közeli rokonságot mutat Robin Hood-dal.

Mindennek ellenére a ffilm jó volt, legalábbis annyira mindenképp, hogy kirántott egy kicsit az afrikai valóságból, és elmosta a nap nem túl kellemes emlékeit. Utána haza, pakolás, és alvás. Legalábbis ez volt az én tervem, a svájci srácnak egy hangyányit más…

A tervek összehasonlítása után el kellett ismernem, hogy az enyém annyiban nem különbözik az előző, pihenéssel töltött napok programjától, s mivel ez az utolsó esténk Mombasában, ráadásul másnap ki-ki megy útjára, meg kellene innunk egy söröcskét. Rendben, de maximum egy óra, így is későre jár… Egy óra, egy sör. Mindenki ismeri az ilyen terveket.

Végül fél háromkor értünk haza egy közeli bárból, ahol három sör elfogyasztása közben/után egyedüli fehérekként bementünk a táncparkettre… Volt áramkimaradás, volt modern poppal kevert gospell, ganxta-rap, kongói slágerek és mindenféle zene, ami csak elképzelhető. Találtunk kellemes társaságot egy frissen diplomázott diák, valamint két fiatal helyi lány személyében, akikkel pár órán át felváltva beszélgettünk, és táncoltunk, ami utóbbi részemről meglepő lehet egyeseknek, de el kell mondanom azért, hogy a nagy melegben, a betegség után a három sör azért hatott, a második után még nem tudtam volna táncolni :). Itt van egy kis melléktörténet is, amit egyszer majd, ha lesz kedvem, időm megírok egy postban, aminek „Grace” lesz a címe, és szól majd sorozatról, arról, miért éppen Afrika, és persze azért egy lányról is.

Miután visszaérkeztünk a szállásra, persze még beszélgettünk egy jót, elfilozofáltunk arról, milyen jó is utazni, hogy mindenkinek kellene talán egy kicsit, és hogy milyen szerencsések is vagyunk, azért, amiért mindez megadatott. Még jó, hogy ilyen filozofikus kedvünkben voltunk, így legalábbreggel, mikor kelnem kellett, két óra alvás után majdnem eszméletlenül kellett összecsomagolnom a még kimaradt dolgaimat.

Táska a hátra, riksa keresés, irány a busz. Vettem egy literes vizet, felszálltam, és igyekeztem a mellettem ülő testesebb hölgyet nem zavarva csandben elaludni :). A határig gyakorlatilag váltogatták egymást az alvó és a félálomban ébren töltött szakaszok, de jó is volt ez így, hiszen valahogy ki kellett pihennem magam, hogy legalább az út második felében bámészkodhassak az ablakon keresztül.

A határon kicsit elveszve intéztem a dolgaimat, mindenki más tisztában volt azzal, merre, és mit kellene csinálni. Kis szerencsétlenkedés után megszereztem akilépő pecsétemet és 50 USD ellenében a vízumomat is Tanzániába. Váltottam kb 500 Ft-nyi helyi pénzt, jó lesz majd vízre, majd felszálltam a buszra, és ismét aludni próbáltam, hiszen feltűnően gyorsan a határhoz értünk (gondoltam is, hogy milyen jó, ezek szerint a tervezett három helyett akár már délre ott lehetünk – én naiv…).

Az alvással kapcsolatos terveim egészen pontosan abban a pillanatban értek véget, amint elindult a busz. Reggel kilenc és fél egy között ugyanis olyan utakon mentünk, amelyek aszfaltot még csak hírből sem láttak, sőt, valószínűleg az út fogalmát is már évtizedek óta elfeledték, pontosabban (magával az úttal együtt) elmosta őket a víz… Sebaj, aludtam már eleget, így csak bámultam és bámultam a tájat. Pálmafák, cserjések, furcsa, hihetetlen vastag törzsű fák (Afrika feeling), kis falvak, vagy csak egy-egy sárból épült kunyhó az út mellett. Emberek jöttek-mentek, árut szállítottak az út mellett, s én úgy döntöttem, hogy a fotózásra valamilyen köztes megoldást kell találnom. Elhoztam magammal egy réges-régi 3,2 megapixeles Minolta gépet a tartalék tartalékának, de most rájöttem, hogy annyira sok helyzet van Afrikában, amikor nem lehet egy komoly gépet elővenni, hogy a tartalék gépből lesifotós gép lett. Bevallom, hogy én sok helyzetben megvagyok a fotózás nélkül, de ha már elkezdtem ezt a blogot, szeretném jól csinálni (mindent értetek :)). Így innentől a képek közt fel-feltűnnek majd gyengébb darabok is, amiket olyankor fotóztam, amikor nem mertem, vagy nem akartam a nagy gépet elővenni. Azaz, néhány, tényleg csak néhány kép itt már készült is az útról.

Fél egykor egy pihenő után megváltozott minden, az út aszfaltozottá vált, a buszvezető pedig valószínűleg szabadjára engedte az addig út alatt felgyülemlett feszültségét és egyszerűen megőrült. Nem tudom, hogy egy olyan szakadt busz hogy képes akkora sebességre, amekkorával mi mentünk, azt pedig ezek után még kevésbé értem, hogy miért este hétre érkeztünk meg Dar El Salamba :). De megérkeztünk, egyben.

A taxisommal kemény alkudozásba kezdtünk és a 15 000 Schillinget lenyomtam 5 000-re, azzal a kikötéssel, hogy útbaejtünk egy ATM-et is. A szálláson csak doube volt szabad, és ki kellett volna fizetnem a teljes árat. Nem értettem igazán, hogy milért, de nem engedtek, így megköszöntem, és elmentem egy másik, közelben lévő helyre, ahol nem volt szabad szoba. Ami hihetetlennek tűnt, de ezt mondták. Pont kezdtem volna erősen gondolkodni a hogyan továbbon, mikor megjelent három fiatal ázsiai utazó, s szobát kerestek. Nagyon megörültem, hiszen három+egy az pont két szoba a másik helyen, így visszamentünk. Meglepődött a recepciós, mikor látta, hogy ahelyett, hogy elmentem volna máshova megszállni, inkább szereztem három embert, s ezáltal megfeleztem a saját költségeimet. „Így megy ez.”

Kínai szobatársam nem horkolt, így teljesen rendben volt, sőt, ma reggel azzal fogadott, hogy az állítólag tele lévő hotelben ma reggelre van két személyes szoba, ha átköltözöm, akkor a harmadába kerül a mostani szállásnál. Nem roszz, gondoltam, s gyorsan át is költöztem eddigi legolcsóbb afrikai szállásomra (666,66 Ft, ha egyszerűsítek – muhhhahhhha – evil meg minden…).

A mai napomat annak szenteltem, hogy kiderítsem, hogyan jutok Madagaszkárra. Nagyon úgy tűnt, hogy sehogyan, hiszen itt vízumot nem lehet szerezni, pedig az nem ártana… Aztán lementem a kikötőhöz, hátha ott okosabbak az emberek, illetve azért, hogy ha nem mehetek most Madagaszkárra, akkor legalább Zanzibárra jussak el holnap egy kicsit megpihenni a tengerparton a sok város után, amikből már kezd azért elegem lenni.

No, de a kikötő az egy érdekes hely, egy olyan hely, ami még mindig őrzi Rejtő Jenő által oly sokszor megénekelt báját, és minden ezzel kapcsolatos előnyét is. Úgy tűnik, hogy megtaláltam a módját, hogyan jussak el innen Madagaszkárra. Szerdán este indul a kis teherhajóm a Comorone szigetekre, ahova elvileg két nap alatt jut majd el. Onnan pedig már egyenes az út Madagaszkárra. És az is kiderült, hogy mindenféle vízum és drága utazás, meg hasonlók helyett jobb, ha az ember rögtön a komolyabb dolgokkal indít. Na de erről majd egyszer később, ha már mindenen túl vagyok, egy külön, vicces postban, aminek a neve lehet mondjuk: hogyan és miért telepedtem én le Tanzániában – hat hónapra. :)

Halnapra nincsenek terveim, van egy botakinus kert, talán majd oda elmegyek. Aztán várom türelemmel a szerdát, amikor is – ha minden igaz – három-négy napos utam Madagaszkárra végre kezdetét veszi…