Korai ébredés, gyömbéres fánk, zabkása-szerű valamivel reggelire, majd egy kis séta a három csillagos hotelig, ahonnan a búvárkaland indult. A felszerelés kiválasztása után irány a hajó, kisebb-nagyobb nehézségek árán (küzdelem a hullámokkal, semmi különös) sikerült nekiindulnunk a majd egy órás útnak. Az úti cél Mnemba szigete volt, pontosabban a szigetet körülvevő hatalmas korallzátony, mely szerencsére néhány éve nemzeti parkká lett nyilvánítva, így viszonylagos védettséget élvez.

Az út részemről nézelődéssel, illetve sűrű imával telt, nehogy az idő rosszabbra forduljon. Minden irányból nagy, szürke felhők közeledtek, de egyenlőre az egyre közeledő sziget körül jó volt még az idő. Már majdnem odaértünk a zátonyhoz, mikor egy csoport delfin közelébe kerültünk. Rövid üldözés után eléjük tudtunk vágni. Maszk, uszony fel, irány a víz… Az egyik legcsodásabb vízhez kötődő élmémnyemet sikerült begyűjtenem: a kristálytiszta vízben először úgy harminc delfin úszott át alattam, felnőttek és kicsik egyaránt, fel-feljöttek mellettem levegőért, játszottak alattam, s folyamatosan „beszélgettek”. Olyan gyorsan úsztam, ahogy csak tudtam, hogy minél tovább velük maradhassak, de persze elég hamar megelőztek, és szép lassan kezdtek eltűnni. Már pont elbúcsúzni készültem tőlük magamban, mikor a csoport második fele, mely úgy száz méterrel lehetett lemaradva, végül megérkezett. Így nyertem még egy kis időt, amit velük tölthettem el. Összesen még kétszer vágtunk a hajóval a delfinek elé, és még kétszer ugrottam be a vízbe. Persze nem olyan volt, mint a filmekben, a delfinek nem foglalkoztak velem, nem jöttek oda, hogy az uszonyukba kapaszkodva szeljük együtt a hullámokat :) De azt hiszem nem is baj, hogy nem idomított filmbéli delfinekkel találkoztam, hanem egy hatalmas csoport vad delfinnel, s passzív szemlélőként figyelhettem meg, hogyan játszanak, kommunikálnak, úsznak…

A delfines kis „közjáték” után eljött az első merülés ideje is, ami igazán szuperül sikerült. A zátony nagyon jó állapotban van, hála a védelemnek, mindenütt színes halak, polipok, és egyéb zátonylakó állatok, s maguk a korallok is csodásak voltak. Egy kis szendvicsezés után másodjára is merültem, ezúttal már csak egyedül a vezetővel. Ennyi halat egy helyen talán még sohasem láttam, pedig azt hittem, hogy Egyiptomhoz mérhető merülést nehéz találni. Teljesen elvarázsolva értem a felszínre, így félig öntudatlan állapotban nyugtáztam a felszíni világopt körülöttem. Egy csodálatos kis sziget végtelen homokos tengerparttal, s mindezt a valaha látott talán leszebb azúrkék tenger veszi körül… Nem vagyok egy nagy strand-rajongó, de azért nem tudtam megállni, hogy pár képet készítsek… Ha másért nem, hát azért, hogy ti… Na jó, nem, ez komolyan eszembe sem jutott! :)

Olyan fáradt voltam a két merülés és a sok úszás után, hogy gondolni sem tudtam egy újabb sörözős-vízipipázós estére. Ettem egy hatalmas tengeri herkentyűs vacsorát egy miniatűr kis helyi étteremben, majd egy kis olvasgatás után hamar elaludtam. Másnap szép lassan összeszedtem magam, és kicipekedtem a főúthoz, ahol viszonylag hamar sikerült egy járművet találnom, ami az óváros felé tartott. A jármű a legautentikusabb helyi „busz” volt, egy mikrobusz méretű kisteherautó, amit valószínűleg használtan vásároltak Kínából (mégmindig rajta voltak a szövegek és matricák, senki sem vette a fáradtságot, hogy lekaparja őket). A rakteret alaposan átalakították, fából egy kis kunyhó-szerű felépítményt szereltek a platóra, s az így kialakult „utasteret” úgy tizenöt centi magas padokkal vették körbe. Ezzel húsz és negyven közötti utas (talán húsz és végtelen, én úgy negyven körül abbahagytam a számolást) fért el a járgányban.

Miután visszaértem a városba, megkerestem újra a kis hotelemt, lecuccoltam, és estig császkáltam a városban, ettem valamit az utcán, megnéztem a piacot, a partot, a kitötőt… Bár a város bizonyos részei túlságosan is turistásak, egy nagy része azonban még így is autentikus, érdekes, szép és sötét egyszerre. Ugyanakkor –talán a kis utcáknak köszönhetően, ahol maximum egy robogó fér el- nem túl harsány, túlzsúfolt. Ezzel gyökeresen különbözik is egyszersmind a többi „autentikus” afrikai várostól. Egy szó, mint száz, Zanzibár várost, pontosabban az óvárost kimondottan megszerettem.

Másnap kicsit nehezebben sikerült elindulnom, mint ahogy azt terveztem, de végül csak kijutottam a „buszállomásra”, és az előző napi járműhöz hasonló szerkezettel elindultam a Jozzani erdő, a vörös kolobiszmajmok egyetlen zanzibári lakhelye felé. Egy útkereszteződésnél tettek ki, ahol rögtön észrevettem, hogy valami mozog a fák ágai között. Bár nem vagyok nagy majomszakértő, nem úgy tűnt, mint egy vörös kolobuszmajom az a szürke, kis majom, ami egy perccel az érkezésem után fogadott. Később megtudtam, hogy az erdőt két majom-faj lakja, s amivel először találkoztam, azt a helyiek egyszerűen csak kék majomnak hívják (talán Vervet Monkey a hivatalos neve, de nem vagyok benne teljesen biztos).

Egy rövid, maximum egy órás séta után egy vezető segítségével megtaláltuk mindkét majomfaj legkedveltebb lakhelyét, ahol gyakorlatilag minden fa minden második ágán valamilyen kisebb-nagyobb majom ült, evett, játszott, vagy csak kíváncsian, de félelem nélkül bámult bennünket. Olyan közel lehetett menni a majmokhoz, hogy teleobjektív nélkül is szuper-közeli (portré? :-)) képeket lehetett készíteni az állatokról. (Hosszas latolgatás után végül a fotópályázatra is majmot küldtem be a bálna helyett…)

A majmok után már lassan sötétedett, és az idő sem volt túl bíztató, így kisétáltam az úthoz, és megvártam, míg valamilyen jármű, a nekem is megfelelő úticéllal éppen arra jár. Néhány átszállással ugyan, de viszonylag hamar visszaértem a városkába, ahol tengeri herkentyű-vacsorán, sétán és interneten kívül gyakorlatilag semmilyen megerőltető dolgom nem volt:-).

Másnap számomra is meglepő módon, de megszereztem a vízumomat Mozambikba és foglaltam egy jegyet az éjszakai kompra Dar Es Salaam-ba, majd a nap nagyobb részét az internet előtt töltöttem. Levelek, képek, blog, cikkek, és chat az otthoniakkal. Szerintem úgy öt órát ülhettem a gép előtt, mikor észrevettem, hogy szednem kell a cókmókomat, hogy még időben kiérjek a kikötőbe.

Ezúttal is a lehető legolcsóbb és leglassabb hajót választottam (természetesen), de ez most egy igazi személyszállító komp volt, az első, mióta Afrikában vagyok. Este kilenckor indult, reggel hatkor érkezett meg, ami tökéletes időzítésnek tűnt. Miután felszálltam, kerestem egy ablak melleti helyet az econoomy class-on, és már épp alváshoz készülődtem, mikor egy ember a személyzettől odajött, hogy megnézze a jegyem. Nem akarták elhinni, hogy az economy classra szól. Mikor látták, hogy igazam van, jó helyen ülök, megpróbáltak rávenni, hogy nézzem meg az első osztályt, vagy a VIP, merthogy az sokkal jobb, és nem gond, hogy nem oda szól a jegyem (persze, hogy nem, egy kis borravalóért gondolom nem foglalkoztak volna a dologgal). Legalább háromszor jött oda hozzám különböző ember, mire megértették, hogy nekem tökéletesen megfelel a helyem, nincs hideg (ami a légkondis helyeken gyakran gond, főleg, ha elalszik az ember), volt ablak melletti ülés, így van hova tenni a hálózsákot, ami egyben a párnám is összecsomagolt állapotában. Égül békénhagytak, nevetve-legyintve. Ami jó volt, mert lassan elindult a hajó, én pedig már komolyan aludni szerettem volna, mivel másnap reggel a lehető legkorábbi busszal terveztem Mozambik felé venni az irányt…

 Zanzibári tartózkodásom tulajdonképpen tökéletesen alakult, sőt, sokkal jobban, mint azt remélni mertem volna. Valahogy úgy képzeltem, hogy Zanzibár túl turistás lesz, így nem számítottam semmi kiemelkedőre.

A város, nevén nevezve a Stone Town tényleg zseniális egy hely. Hihetetlen szűk, kacskaringós utcák, díszes fából faragott kapukkal lépten nyomon, valamint utcai árusokkal. Az elhagyatottabb helyeken az árusok zöldséget, és egyszerű ételeket árulnak, míg a felkapott helyeken természetesen ajándékokat. De valahogy a turistáknak szánt boltokkal sem volt baj, hangulatosak voltak, az eladók pedig csak a legritkább esetekben agresszívak. Találtam finom olcsó kajákat, internetet, valamint kiderítettem, hogy épp jókor érkeztem, hogy részt vegyek az egy hetes ZIFF (Zanzibar International Film festival) fesztiválon.

Első napomon keresztül-kasul bejártam a nem túl nagy, de annál szebb városkát, rájöttem, hogy az éttermeket messziről kerülnöm kell (őrületes árak…), majd elkeveredtem az erődhöz, ahol a fesztivál java zajlott. Koncertek, este filmvetítések, kis grill-sátrak, sörsátrak… Egy sörrel a kezemben a fűben ülve a színpaddal szemben… Egészen közel éreztem magam az éppen otthon is zajló fesztiválokhoz. Kis nosztalgiával gondoltam azokra, akik hiányoztak az igazi, teljes fesztivál-életérzéshez… De azért nem panaszkodok:) Afrikai jazz koncert, finom barnasör, napsütés, a tenger egy percre… Lehetne rosszabb is na…

 Este kisétáltam egy térre, ami arról híres, hogy a naplemente után megjelennek a helyi seafood árusok. A legkülönbözőbb tengeri herkentyűket lehet megkóstolni, amike félig készen, asztalokra kipakolva várnak a vendégekre. Bár az éttermeknél jóval olcsóbb itt enni, még így is igen borsos egy vacsora, de persze ezt nem tudtam kihagyni. Egy hatalmas grillezett poliplábbal, frissen sült kenyérrel és salátával leptem meg magam, amit a járda peremére ülve fogyasztottam el. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a grillezett polip kedvemre való csemege… A vacsora után az erődöt vettem újra célba, ahol egy ugandai film vetítésére ültem be, a címe Imani volt. Nem egy könnyed darab, három különálló történet a jelen ugandai helyzetről. Túlzások nélkül, ugyanakkor őszintén. Afrikáról egy afrikai rendező szemén keresztül. Vicces volt, ahogy a helyi nézők tapsoltak a kecskét a kerékpár csomagtartójához kötözve szállító emberen, vagy az egész heverőt robogóvál fuvarozó fiatal fiú láttán… Érdekes volt, hiszen ezek a képek egyáltalán nem ritkák az afrikai valóságban, mindkettőnek voltam én is szemtanúja. Mintha ez a taps a szeretettel vegyes önirónia megnyilvánulása lett volna. Mintha egy afrikai kedvesen azt mondta volna: „Hát igen, ez Afrika, de mi szeretjük azért…”

A film után irány vissza a szállás. Az éjszaka közepén a kis sikátorokon keresztül… Taxival az egész óvárost meg kellett volna kerülnöm, s mivel semmi érték nem volt nálam, szerencsét próbáltam. Nem mondom, hogy az ember drága fényképezővel a nyakában éjszaka sétálgasson Zanzibáron, de minden rendben volt, s valamiért azt éreztem, hogy afrikai viszonylatban egészen biztonságban vagyok.

Reggel korán keltem, hiszen jelenésem volt a búvárközpontban, még előző nap bejelentkeztem búvárkodni a város közelében lévő két zátonyhoz. Az idő nem volt túl jó, és volt már jobb merülésem, de a második alkalommal meglátogatott, alig felismerhető hajóroncs azért érdekes volt. Egy összesen négy merülést magába foglaló „csomagra” fizettem be, így a merülések után azonnal indultam is a sziget észak-keleti része felé, ahol a második két merülés volt betervezve, egy nemzeti parkban, amiről egészen addig csak szuper dolgokat hallottam, így alig vártam már, hogy végre odaérjek.

A „busz”-út nem volt meglepő számomra, bár Zanzibár elég turistás ahhoz, hogy a fehérek külön minibuszokkal utazzanak tíz dollárért, így egyedül voltam európai az egy dolláros, telezsúfolt kisbuszban. Meglepően gyorsan megérkeztünk, kb. másfél óra lehetett összesen az út. Hátizsákostól elsétáltam a kb. fél órányira levő, állítólag olcsó hotelbe, ami közel is van a búvárközponthoz. Sajnos akárhogy is alkudoztam a tulajjal, nem akart 25 dollár alá menni. Lévén én lettem volna az egyetlen vendége, szerintem butaságot csinált, de nemet mondtam, s úgy döntöttem, megkeresem a búvárközpontot, s majd ott kitalálom, hogyan tovább.

A búvárközpont egy háromcsillagos „lodge”-ban volt, ahol alegolcsóbb szobát 50 dollárért kínálták. Természetesen minden luxussal, szuper bár, függőágyak, ingyenes internet, privát tengerpart-szakasz… Sikerült egészen 25 dollárra lealkudni (20 dollár reggeli nélkül), de végül nagy nehezen ellenálltam a kényelem kísértésének, s újfent hátamra véve „házam” (táskám) elindultam a falu felé. A búvárközpontot épp bezárták, így a „kapitány” ( a srác, aki a motorcsónakért felelős, illetve mindenes is egyben) velem tartott, s megígérte, hogy mutat pár olcsó helyet, hátha azok tetszeni fognak. Így alakult, hogy a búvárközpont és a falu között félúton egy kis szobában kötöttem ki, ahol a víz kannában várt a zuhanyzóban, de legalább áram volt. 10 dollárért, reggeli nélkül. De mivel a szobám egy kisebb falu-szerűség szélén volt, reggelente egy perca alatt találtam finom és olcsó reggelit. Ráadásul mivel sok minden nem volt körülöttem, rá voltam kényszerítve, hogy felfedező útra induljak a falu felé, amit a kényelmes három csillagból valószínűleg nem tettem volna meg. (biztosan nem:))

Így történt, hogy az estém kimondottan jól alakult. A faluban ettem egy kis sült halatt valamilyen helyi rizskenyérrel, majd megkerestem azt a kis öblöt, ami egész Zanzibár talán leghangulatosabb turistás helye. Egy kicsike kis öböl, körös-körül nyitott bárokkal, pihi zenével, s helyiekkel, fehérekkel vegyesen. Ahogy a nap lement, lassan egy nagy tábortüzet raktak a strandon, ami mellett egy fotelben sikerült helyet foglalnom, s ami mindennél fontosabb, szereztem egy vízipipát egyiptomi almás dohánnyal… Két és fél hónap uztán újra füstölöghettem kicsit… Pontosabban nem is kicsit, hosszú órákon keresztül, mivel a tábortűzből magam halászhattam ki a parazsat, amint elhalóban volt az előző. Néhány sör, pár érdekes beszélgetés a helyiekkel, s rögtön hajnali egy óra lett. Lévén másnap reggel merültem, nem maradtam tovább, hazasétáltam, úgy-ahogy megfürödtem a kanna hideg vízzel, majd nagy várakozásokkal telve lefeküdtem aludni…