Éjszaka felriadtam egyszer egy elég fura szituációra. Dokkmunkások és a hajó legénysége körbeállták a tőlem kb. egy méterre lévő hűtőt, és ülötöztek, alkudoztak, fagyott húsdarabokat lengettek egymás előtt… Mindezt úgy hajnali négykor. Nem mondom, hogy a legjobb ébredésem volt, s azt sem, hogy nem voltak először furcsa gondolataim… Majd szerencsére teljesen felébredtem az ijesztő félálomból és megvártam, míg a napközben feldarabolt szerencsétlen állat értékesítése befejeződik.

A hűtő egyébként még egy vicces eset volt. Egész úton csak a vizüket tárolták ott az emberek (mivel hallottam, hogy mindenki mindenkiét issza, én kihagytam a hűtőt, maradjon meleg, de iható a vizem…), óránként jött oda valaki minimum. Majd miután a hús bekerült, egy óriási lánccal tekerték körbe, s lezárták egy lakattal. Mintha nem is tudom mit őriznének benne. Hát igen, a húsnak azért van értéke, különösen a világnak ezen a részén, s talán még inkább a tengeren, illetve egy kis, mindentől elzárt szigetállamon.

Reggel összeszedtem a cókmókom, és elhagytam (végre) a hajómat. A szárazföldön nekiláttam elintézni minden elintéznivalót. Visszaszereztem az útlevelem, amiben  egy kitöltetlen vízum vigyorgott rám. No igen, így a kifizetett összeg zsebbe ment, ha jól értem a dolgot. Kiderítettem, hogy valóban megy reggel (na azért ezt nem vettem be) egy hajó Madagaszkárra, megkerestem, és a hátizsákomat rögtön ott is hagytam. Kellett venni rá jegyet, ami nem is volt olyan egyszerű (sem olcsó…), hiszen a hajón nem vehettem, keresni kellett a városban egy ügynököt, aki értékesítheti a hajó jegyeit. Nagy nehezen és hosszas, nem túl sikeres alkudozás után megszereztem a jegyem (basszus, nem lesz olcsóbb a minimum két hetes hajóút, mint a két órás repülő). A következő küldetés 10 Euro beváltása volt (hiszen a jegyet Euróért vettem meg), hogy legyen némi helyi pénzem, majd internetkeresés. Mindenkinek azt mondtam, hogy két-három nap lesz az út, gondoltam, hogy a hatodik napon bejelentkezem mostmár, hogy élek. SMS-ben terveztem, de az egyetlen mobilhálózat sajnos nem elérhető a Pannon(Telenor már?) előfizetőknek.

Az internetet végül sikerül megoldani, bár majdnem szívrohamot kaptam, mikor szembesültem a francia klaviatúrával. Hát menjenek a fenébe, én azt mondom, képtelenség értelmesen gépelni, ha valaki már megszokta a magyar/angol kiosztást. Vettem néhány liter vizet az újabb útra, pár falat kaját az utcán (samosa/hússal/ és valamilyen fánk-szerű dolog), mivel már megint kimaradt két étkezés. Közben persze, ahogyan azt lehetett sejteni, a hajó fél kettő előtt semmiképpen nem indulhatott el, így addig megkerestem a kikötői kapitányságot(?), mert fel-le jártamban felajánlották, hogy van egy zuhanyzójuk, ha gondolom így néhány nap után letusolhatok. Kitalálták a gondolataimat, kevés dologra vágytam, jobban, minthogy végre letusoljak, átöltözzek… Gyakorlatilag öt nap után először… Nem mondom, hogy egy komplett fürdőszoba állt rendelkezésemre, de jobb volt a semminél mindenképp. Egy ajtó nélküli fülke, ami egy üres, romos szobából nyílt, ahol egy kiszuperált autóülés lett a ruhaakasztóm, vagy micsodám. El sem tudom mondani, hogy milyen jól esett a zuhany, végre újra embernek éreztem magam, könnyebnek, és valahogy a környezetem is sokkal jobban kezdett tetszeni :).

William mutatott anno egy képet egy furcsa, sárga fejű leguánról, amive Moroniban találkozott. Nem gondoltam, hogy olyan szerencsés leszek, hogy a mászkálással töltött kb. három óra alatt pont rájuk bukkanok, de végül így történt. Valószínűleg tele lehete velük a város, vagy tényleg nagyon szerencsés voltam. Ez a tény még dobott egyet a jókedvemen, így egészen vígan indultam neki az újabb 40-50 órás hajóútnak.

Újdonsült teherhajóm nagyon bíztatóan nézett ki. Modernebb volt, tisztább, és nem szállított rakományt (mindig csak Comoro felé szállítanak, visszafelé csak fémhulladékot – mint azt láttam- nagyritkán), ezen felül pedig volt egy külön utasoknak kialakított (tényleg) felső fedélzet. Nem is olyan kényelmetlen padok sorban, illetve a korlátoknál, hűtő – igazi luxushajónak tűnt az elmúlt napok után, még akkor is, ha ezen jóval többen utaztak, kb. huszan.

Az útlevélellenőrzés után helyet foglaltunk, és hamarosan, kettő körül kifutottunk a miniatűr kikötőből. A tenger olyan nyugodt volt, hogy egyenesen úgy éreztem, száguldunk újdonsült járművemmel. Valóban gyorsabb is volt a hajó és a körülmények is jól alakultak. Annyira, hogy amint leszállt az este, úgy döntöttem, hogy nem próbálkozom meg fent aludni az utastérben, inkább a hajó orra felé veszem az irányt, és keresek egy jó helyet. A belső raktér tetejét deszkákkal és ponyvával fedték le, ami ideális ágynak tűnt (hova nem jut el az ember), főleg, hogy a fejem fölött a déli féltekéről látható összes csillag, hatalmas Holddal együtt bámultak le rám – én meg vissza persze… Szél azért volt, de a hálózsákom állta a sarat eddigi legnyitottabb tengeri fekhelyemen is, így reggel kipihenten, jókedvvel ébredtem.

A nagy lényegében eseménytelenül telt. Egy apróság azért említésre méltó: sokkal jobban haladtunk addig, míg mindkét motor üzemelt… No, ilyen a szerencsém. A csúcsszuper teherhajóm felvette szép lassan a korábbróm megszokott csigatempót, mivel az egyik motorja megadta magát. Ráadásul a tenger is magához tért, s a hullámok egyre nagyobbak és sürübbek lettek. A reggel négyes érkezést hamar elfelejthettük, de őszintén szólva már tényleg nem érdekelt a dolog.

Az este azért már jóval viccesebb volt az előzőnél, hiszen a korábbi helyemen nem alhattam az átcsapó hullámok miatt, amik már akkorák voltak, amekkorákat még életemben nem láttam, ráadásul a hajó is kisebb, és könnyebb volt, amiket megtapasztaltam az árnyoldalát is azért. Megpróbáltam a szabadban aludni ismét, kerestem egy szélvédett helyet, de ahogy egyre jobban szenvedett a maradék motor a viharban, úgy kezdett alattam a fém átforrósodni, s végül feladtam a küzdelmet. Felmentem az utasokhoz, és meglepetten tapasztaltam, hogy alig fekszenek a padokon, csak ülnek és kapaszkodnak leginkább, vagy néhányan elfoglalták a kis helyet, ami a földön volt. Gyorsan kihasználtam a helyzetet, s lefeküdtem egy üres padra, de hamar rájöttem, miért nem tették ezt a többiek. A hajó már olyan szinten imbolygott, ugrált, repült-zuhant minden irányba, hogy kapaszkodás nélkül képtelenség volt a padon maradni. Kapaszkodva pedig elég nhéz aludni ugyebár. Száz szónak is egy a vége, reggelig feküdtem a padon, a széllel küzdve, kapaszkodva, néha elbóbiskolva, olkor majdnem leesve… Nem pihentem túl sokat, s a reggeli látvány sem segített túl sokat rajtom: a helyiek elkezdtek mentőmellényeket felvenni (igen, ezen a hajón ilyen is volt), és nagyon ijedt arcokat vágni. A helyiek ijedt viselkedése sosem jó jel, de gondoltam, nem hiszek nekik, megnézem a matrózainkat. Láthatóan jó kedvük volt és nyugodtak voltak, így arra jutottam, hogy a legrosszabb, ami történni fog, hogy késünk, illetve oda kell figyelnem a kapaszkodásra, nehogy beessek a tengerbe.

Néhány óra múlva kicsit enyhültek a hullámok, megnyugodtak az emberek, s lassan feltűnt a távolban a szárazföld is. Madagaszklár… El sem akartam hinni, hogy pár órán belül, gyakorlatilag (minimum) két hét után meg fogok érekzni. Kis várakoztatás a kikötőben, majd „beparkoltunk” a helyünkre, s megjöttek a határőrök. Egészen más rendszer fogadott, mint Moroniban, gyakorlatilag a helyiek megszállták a hajót, mindenkit és mindent ellenőriztek, s senki nem mehetett sehová egy jó darabig. Végül leléptek az útlevelemmel, mondván, hogy kapok bele vízumot, addig mehetek, ahova akarok. Átjutottam minden ellenőrzésen, a határőr el akarta kérni ajándéknak a Game Boyom (amit majd én szeretnék valahol elajándékozni), majd megkerestem a határőröket, mondván, szeretném már visszakapni az útlevelem. Kisvártatva előjött a Big Boss, kezében az útlevél. Mutatja nekem nagy büszkén a vízumomat, hogy tessék, itt van harminc napra. És képzeljem, ingyenes, rá ís írta nagy betűkkel, hogy GRATIS. Na mondom, akkor újra változott a rendszer, de nem baj, ez az első ilyen jellegú pozitív változás. (Persze a főnök utána szeretett volna kérni húsz Eurot azért, mert ingyen kaptam a vízumot, de mondtam neki, hogy sajnálom, de nem értem mit szeretne. Kérdeztem, hogy ingyen van, nem kell fizetni harminc napért? Mondta, hogy igen ingyen van. Megkértem, hogy mondja el, hogy akkor miért fizessek neki, de nem igazán tudott meggyőző érveket felhozni, így elköszöntünk egymástól.)

Madagaszkár, pontosabban Majunga első pillantásra megtetszett. Az utcák naposak, sok fa, és persze sok-sok végtelenül lepukkant, egykori francia koloniális épület. Az emberek kicsit ázsiaiak, de azért feketék, s az utcákon száz és száz gyalogos riksa, amiket már alig lehet megtalálni a világ néhány pontján (például Indiában is már kihaló félben van, leginkább Kalkuttában). A hajón egy jóakaróm adott egy hotelnevet, amit hamar meg is találtam, és egészen rendben volt a kezdeti nehézségek leküzdése után. A nehézséget azt jelentette, hogy az árat a régi Frank-ban mondták nekem, s nem a ma használatos pénznemben, ami az Aryary. Így első hallásra kiakadtam, hiszen ötször annyinak értettem a szobám árát, mint amennyibe került. Mivel nem beszélek franciául, kicsit nehézkesen, de végül kiderült a trurpisság (ami egész Madagaszkárra jellemző – nem akarják megszokni az új pénznemet…) és mindenki boldog volt innentől.

Semmit sem csinéltam csak olvastam, feküdtem, majd aludtam, persze egy jó zuhany után ismét (ezúttal csak két nap maradt ki).

Második napomat Madagaszkáron írással (a hajónaplót egyben kellett megírni), internetezeéssel (ami iszonyatosan lassú volt) és sétával, ücsörgéssel, zenehallgatással a sétányon töltöttem. Határozottan szimpatikus volt a kis kikötőváros, annak ellenére, hogy a szegénység és nyomorúság itt is minden egyes sarkon jelen van. Még délután sikerült jegyet foglalnom másnap reggelre egy buszra (ami nem busz) a legközelebbi érdekesnek tűnő nemzeti parkba.. Itt taxi-brousse-nak hívják, s egy mikrobuszt takar, amit jócskán a kapacitásán felül megtömnek emberekkel. Madagaszkáron nem is nagyon vannak buszok, aminek az lehet az oka, hogy utak se nagyon vannak. Egy főút van, ami aszfaltozott és jó állapotú, a többi az néha van, néha nincs, néha csak terepjáróknak.

Majd korán fekvés, hiszen ötkor kellett kelnem…